- A tanulásban akadályozott gyermekek idegen nyelvtanításának kérdései
- Bevezetés
- 1. fejezet: A nyelvoktatás relevanciája
- 1.1. Az idegennyelv-oktatásról
- 1.2. Miért fontos a sajátos nevelési igényű tanulók számára az idegennyelv-tanulás?
- 1.3. Miért tekinthetjük kihívásnak az idegennyelv-oktatást tanulásban akadályozott gyermekek esetében?
- 1.4. Az idegennyelv-tanulás előnyei a tanulásban akadályozott gyermekek számára
- Összefoglalás
- Szakirodalom
- 2. fejezet: Ahogy az érintettek látják. Helyzetjelentés intézményvezetői, tanulói és kutatói oldalról
- 3. fejezet: Az idegennyelv-tanulás sikerességét befolyásoló tényezők
- 4. fejezet: A tanulásban akadályozott (enyhén értelmi fogyatékos) gyermekek sajátosságai az idegennyelv-tanulás fókuszában
- 4.1. A tanulási akadályozottság fogalma, a tanulásban akadályozott tanulók általános sajátosságai
- 4.2. Motiválás az idegen nyelvi órákon
- 4.3. A munkamemória szerepe a nyelvtanulásban
- 4.4. Az anyanyelv-elsajátítás sajátosságai enyhén értelmi fogyatékos gyermekeknél és ezek hatása az idegennyelv-tanulásra
- Összefoglalás
- Szakirodalom
- 5. fejezet: Az idegen nyelv tanítását szabályozó oktatási dokumentumok
- 5.1. A nyelvoktatás tartalmi szabályozásának eszközei
- 5.2. A Nemzeti alaptanterv
- 5.3. A sajátos nevelési igényű tanulók irányelvei
- 5.4. Az idegennyelv-oktatás tartalmi szabályozása az enyhén értelmi fogyatékos tanulók kerettanterveiben
- 5.5. Tanulásban akadályozott tanulók idegennyelv-oktatásának alapelvei
- Összefoglalás
- Szakirodalom
- 6. fejezet: Miből tanítsunk idegen nyelvet? A taneszköz-ellátottság helyzete
- 7. fejezet: Bevezetés a nyelvtanítás módszereibe
- 8. fejezet: A tanulásban akadályozott tanulók sajátosságaihoz igazodó nyelvtanítási módszerek, eljárások
- 9. fejezet: A nyelvtanulás origója a szókincs
- 10. fejezet: A tanulói heterogenitás kezelése, a differenciálás lehetőségei
- 11. fejezet: Az IKT alkalmazása tanulásban akadályozott tanulók idegennyelv-tanításában
- 12. fejezet: A kurzus zárása. Teszt
7.2.4. Az intenzív módszer
A 20. század közepén a második világháború radikális változásokat hozott, különösen a kevésbé tanított nyelvek területén. A hadseregnek szüksége volt helyi nyelveket ismerő emberekre, új igények merültek fel a katonák felé: tanuljanak meg egy nyelvet gyorsabban, egyszerre többen, intenzíven és a szóbeliség előtérbe helyezésével. Ennek hatására jött létre az úgynevezett "Army Method", amely egy intenzív módszer.
Miután ritka nyelvekről is szó volt, ún. kéttanáros módszert vezettek be, ahol a team egy nyelvészből és egy instruktorból állt. A nyelvész magyarázta el a nyelv szerkezeteit, az instruktor pedig drilleztette a diákokat. Az intenzitás napi 5-8 órás nyelvtanítást jelentett. Szinte teljesen negligálta a nyelvtan a szókincs, vagy a nyelvi elemek szerepét, de annál nagyobb volt a szerepe a kiejtésnek, a folyamatos, hihető, határozott, mondatszintű beszédnek (Bárdos, 1988, 2005).