6.2. Érvek és ellenérvek - tanítsunk-e nyelvkönyvből?
Az idegen nyelv tanítása és tanulása folyamatában a nyelvkönyvek jelenlétének meghatározó szerepe van. Más iskolai tantárgyakkal összevetve az idegen nyelv tanításának sajátosságaiból eredően a nyelvkönyvek szövegeiben erőteljesebben kidomborodik a tankönyv eszköz- és gyakorlati jellege. A többi közismereti tankönyvnek elsősorban az informatív funkciója dominál. További sajátossága az idegen nyelv tanításának, hogy a tanulók az első leckékkel találkozva nem rendelkeznek személyes tapasztalattal a nyelvtanulásról. Más tantárgyak esetén a korábban elsajátított ismereteiket, potenciális tapasztalataikat beépíthetik az új tudományba (tantárgyba), azonban az idegen nyelvek tanulása esetén, a kezdő tanulóknál ez a transzfer kevésbé lehetséges. (Hrehovcik, 2002)
A nyelvkönyvek használata mellett legalább annyi érv szól, mint a mellőzésük mellett. Néhány közülük a gyógypedagógusok számára is megfontolandó érv, illetve ellenérv lehet:
- a nyelvkönyv keretet ad, szabályoz, és időben beosztja a tanítási programot
- a tanulók szemében a tankönyv hiánya a célok hiányát jelenti
- a kezdő tanárok számára a tankönyvek biztonságot adnak, útmutatóként, támaszként szolgálnak
- minden tanulócsoportnak sajátos igényei vannak, nincs olyan nyelvkönyv, amely felelni tud valamennyi szükségletre
- a tankönyvek témái nem tudnak megfelelni mindenki érdeklődésének
- a tankönyv akadályozza a pedagógust a kreativitása kiteljesedésében
(Ur, 1996)
A tanulásban akadályozott gyermekek számára nyelvet tanító (gyógy)pedagógusok a tankönyvhasználat szempontjából három csoportra oszthatók:
- Vannak, akik a piaci forgalomban elérhető, kész tananyagot, tankönyvet használják.
- Vannak, akik a megvásárolható tankönyvekben található anyagot saját céljaikhoz igazítják, a tanulócsoport sajátosságaihoz adaptálják.
- Vannak, akik nem tanítanak a piacon beszerezhető tankönyvekből, saját készítésű anyagokat használnak.
(Meggyesné és Lesznyák, 2014b)
Ahol hiány van a szakképzett nyelvtanárból, ott a nyelvtanítás szorosan a könyvekhez kötődik. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a könyvben megjelenő módszerek a tanárok által alkalmazott módszerekben pontosan visszatükröződnének. Ezek a pedagógusok azok, akik ugyan leginkább a tankönyvekre támaszkodnak, de a legkevésbé képzettek ahhoz, hogy jól értelmezzék a tankönyvek célkitűzéseit, módszertanát, és értékelését. (Williams, 1983) Ebbe a zsákutcába futhatnak azok a gyógypedagógusok is, akiknek az idegennyelv-tanításhoz szükséges nyelvtudásuk ugyan megvan, de a nyelvtanításhoz szükséges módszertani ismereteik hiányoznak.