8.1. A koartikuláció definíciója

A koartikuláció a beszédprodukció kontrollja, a fonológiai rendszer és annak megvalósulása közötti folyamat: egy adott fonéma realizációja a hangkörnyezettől függően nem mindig ugyanolyan annak érdekében, hogy az adott hang minél inkább hasonlóvá váljon környezetéhez. Ennek okai: artikulációs gazdaságosság, nyelvspecifikus jellemzők, egyéni sajátosságok. Arról van tehát szó, hogy a hangsor építése során nem egyszerűen egymás mellé kerülnek a hangok, hanem azok egymásra hatva, módosulva tudnak realizálódni. Egy-egy nyelv hangsorépítési szabályai igen sajátosak lehetnek, de a koartikulációs jelenségek hátterében fiziológiai okok is állnak, s e két tényező eredményeképpen láthatunk nagy változatosságot abban, ahogyan a koartikuláció megvalósul. Az egymás mellett levő beszédhangok egymásra hatása lehet progresszív (előre ható) és regresszív (hátra ható). Előbbi esetben a második hang illeszkedik az elsőhöz, az utóbbi esetben pedig az első hang közelít a második hang artikulációs sajátosságaihoz. A jelenség pontosításához el kell különíteni a fonetikai és fonológiai koartikulációs folyamatokat (Gósy, 2004).

Összegezve tehát a koartikulációs folyamat magába foglal egyfajta gazdaságossági elvet, hiszen nem képezünk minden egyes beszédhangot külön-külön, hanem éppen az artikulációs folyamat gördülékenysége érdekében az egyes jegyek egymásba mintegy áttűnnek, azaz a képzési mozzanatok közelítenek egymáshoz (Kassai, 1998).