2.7. A fonetika illetve a fonológia alapegységei

Az írás, pontosabban annak tekintetbe vétele, hogy a beszédfolyamatot hogyan lehet tagolni, szegmentálni, vezetett oda, hogy a szótagoló írást követően egyes nyelvekben megjelent a hangjelölő, ún. betűírás. A beszéd legkisebb elemei tehát a beszédhangok. A beszédhang akusztikai jelenség, melyet hangképző szerveink összehangolt munkájával hozunk létre. A folyamat során azonban két teljes mértékben azonosat nem tudunk létrehozni az egyéni ejtéskülönbségek okán, hiszen egyikünk kissé előbb képzi a hangot, mások kicsit feszesebben. Fontos azonban, hogy ez a variáció még nem „veszélyezteti” az érthetőséget, azaz az észlelési folyamat során eltekintünk ettől a sokszínűségtől, gyakorlatilag nem is vesszük észre azt. A változatosság másik oka a fonetikai környezet hatásaiban keresendő, hiszen más lesz a képzési hely a t hang esetén a tál illetve a tíz szóban, azonban ezek között sem észleljük a különbséget. Ennek oka, hogy az észlelés fejlődése során a beszédhangok észlelését illetően megkonstruálunk egy típushangot, azaz kiemeljük a különböző variációk közös tulajdonságait (zárhang, alveoláris területen képzett, stb.). Ezt a típushangot nevezzük fonémának, mint a nyelv legkisebb, absztrakt, jelentéssel nem bíró egysége, mely a szavak jelentését képes megváltoztatni, pl. kép-kér. Tehát egy-egy fonéma megvalósulása többféle lehet. Éppen ezért a beszéd illetve a fonetika alapegysége tehát a beszédhang, míg a nyelv illetve a fonológiai alapegységének a fonémát tekintjük (Subostits, 2004).