11.3.2. Nem lineáris elméletek

Ezek az elméletek hierarchikusan írják le a beszédjelenségeket, abból indul ki, hogy a prozódia és a linearitás elve ellentmondásba ütközik.

11.3.2.1. Autoszegmentális és CV-fonológia

Alkalmas elméleti keret a fent említett ellentmondás feloldására, sőt alkalmas a koartikulációs folyamatok elemzésére is, tehát azon jelenségekre, melyek túllépnek a beszédhangok határain. Az elmélet kiindulópontja, hogy aszimmetria keletkezik a képzőszervi mozzanatok nyomán létrejövő hangösszetevők között. Ezért ezeket külön tengelyen kell ábrázolni, s ún. asszociációs vonalakkal összekötni (Kassai, 1998).

11.3.2.2. Metrikus fonológia

Eredetileg a hangsúly elemzése volt a cél, azonban kitágultak a határai, s alkalmassá vált más ritmikai tulajdonságok ábrázolására is. Kiindulópontja, hogy a mögötte szerkezetre jellemző, hogy erősebb és gyengébb szakaszok váltakoznak, így ha egy szótagot hangsúlyosnak minősítünk, az azt jelenti, hogy fizikai tulajdonságai miatt kiemelkedik a környezetéhez képest (Kassai, 1998).

11.3.2.3. Optimalitás elmélet

Szabályok helyett univerzális megszorításokat feltételez, amelyekből a nyelvek válogathatnak, tehát a felszíni alak nem szabályok segítéségével vezetődik le a mögöttes alakból. Abban térnek el, hogy melyik nyelv milyen szempontok szerint „válogat”, pl. mikor az alany, állítmány, stb. sorrendjét állítja be. A szótárból tehát ezen megszorítások segítségével válaszható ki az éppen szükséges formák (Kassai, 1998).

11.3.2.4. Egyéb nem lineáris elméletek

A nem lineáris fonológiai elméletek közül ismert még a prozodikus, a lexikális, a függőségi fonológia.