5.3. Észlelés

Az észlelési-megértési folyamat rendkívül összetett, jelen írás keretei nem teszik lehetővé ennek részletes tárgyalását. Ezért a témakör szempontjából fontosabb témákat, ismereteket mutatom be, melyek a beszéd illetve nyelv fejlődése vagy zavarai szempontjából relevánsak lehetnek. További értelmezési keretek, modellek a pszicholingvisztikai szakirodalomban találhatók.

A beszéd folyamata során létrejövő jelsorozat folyamatosan változik (Gósy, 2004), gondoljunk csak a fonetikai környezet hatására pl. a nap vagy az ing szó esetében, az „n” vonatkozásában! Az észlelési-megértési folyamat során ez mégsem jelent elháríthatatlan akadályt. Kassai (1998) szerint ez a következő kérdéseket veti fel:

-  mi az észlelési mechanizmus alapegysége?
-  hogyan működik a szegmentálási folyamat, a felénk folyamatosan áradó akusztikai jelsorozatot tekintve, ezeket hogyan azonosítjuk?
-  hogyan tudjuk a jelsorozatot a különböző beszélőktől függetlenül azonosként kezelni?
-  hogyan lehetséges, hogy a feldolgozás során a fentebb említett igazodási jelenségektől az agy a feldolgozás során eltekint?

A feldolgozási folyamat kezdete a hallási elemzés, tehát a percepció a halláson alapuló folyamatként értelmezhető. Az elhangzott egység jelentésének hozzárendelése pedig a nyelvi rendszer munkájának eredménye. Az észlelési folyamatot meghatározza a nyelvi közösség, az anyanyelv, s ennek következményeképpen elmondható, hogy a fentebb említett „sokszínűség” észlelése tompul, azaz az észlelési folyamat fejlődése során kialakul a nyelvi elemek viszonylagos állandósága (fonémaállandóság), biztosítva ezzel az észlelési-megértési folyamat sikerességének alapját. Az észlelési mechanizmus során tehát folyamatosan döntéseket kell hoznunk, így a hangerősségről, idői jellemzőkről, magasságról, stb., ezzel segítve az azonosítási folyamatot: az elsődleges hallási elemzés eredményeként eldöntjük, hogy beszédet hallunk vagy sem; ha igen, úgy megindul a hallottak akusztikai feldolgozása, fonetikai, fonológiai, morfológiai, szemantikai elemzése (Kassai, 1998).

A beszédfeldolgozási mechanizmus hierarchikus modellje, melyet Gósy Mária dolgozott ki, a folyamatot különböző nyelvi szintekhez köti, melyek kölcsönösen hatnak egymásra (Gósy, 2005):

Asszociációk (értelmezés)

Beszédmegértés

szemantikai elemzés  szintaktikai elemzés

Beszédészlelés

fonológiai szint

fonetikai szint

akusztikai szint

Hallás

A beszédmegértés hierarchikus modellje (Gósy 2005, 148. o. nyomán)

A hallási feldolgozásra épülő beszédészlelés során az akusztikai elemzéssel az akusztikai információkhoz jutunk hozzá: frekvencia, idői viszonyok, stb., s erre épülve a fonetikai elemzés indulhat el, melynek során a szegmentálási mechanizmus zajlik le, hogy a fonémák egyes realizációit azonosítani tudjuk, hogy a fonológiai elemzés bemenetéül szolgálva a fonémák kategóriába sorolásához. Ennek során megkülönböztetjük a kontextustól független illetve kontextustól függő észlelést, ez utóbbinál a következő hatásokat kell figyelembe venni: szomszédos hang minősége, szótagban elfoglalt helyzet, szótagszerkezet, szupraszegmentális elemek, esetleges nyelvspecifikus szabályok megléte. Ennek a folyamatnak a kimenete tehát az azonosított hangsor, mely bemenetként szolgál a beszédmegértési folyamat számára, ahol a jelentés kapcsolódik az addigiakhoz. Mint az ábra is jól szemlélteti, oda-vissza ható folyamat jellemzik a feldolgozási mechanizmust (Gósy, 2004).

A fentebb említett keret egy lényeges pontja az elhangzottak szegmentálása, melyre jellemző, hogy az anyanyelv elsajátítása során alakul ki, mely nyelvspecifikus folyamat, s elsősorban a beszédészlelés alapja, továbbá szorosan köthető az elhangzó beszéd akusztikájához illetve az adott nyelv fonológiai jellemzőihez. A mechanizmus pontosításához még hozzátartozik néhány kulcsfogalom, melyek az észlelést, a szegmentálást segítik (Gósy, 2004):

-  invariancia: egy hangnak olyan akusztikai, artikulációs jellemzője, melynek segítségével minden kontextusban fel tudjuk idézni az adott hangot
-  redundancia, mely ún. „biztonsági többletként” értelmezhető, azaz relatív feleslegességet jelent, hiszen bizonyos körülmények hatására lényeges információvá válhat
-  irrelevancia: „lényegtelen”, tehát elhagyható, a közlés során soha nem lesz az értelmezés segítségére

Az észlelési folyamat során tehát először az akusztikai illetve fonetikai döntés eredményeképpen fonémadöntések sorozatát végezzük, melyet alapvetően meghatároznak kontextustól függő (pl. koartikulációs hatások) és kontextustól független folyamatok. A fonémadöntés a folyamat lényeges pontja, hiszen a fonéma definíciója alapján is tudjuk - mint azok a nyelv legkisebb, absztrakt, jelentéssel nem bíró egységei; de a szavak jelentését képesek megváltoztatni, pl. kép-kér -, hogy azok a nyelv építői, a megfelelő azonosítási folyamat eredményeképpen eljutunk a nyelv szavaiig. Fontos kérdés tehát, hogy ez az azonosítási folyamat hogyan alakul. Vannak bizonyos pontok, melyek cáfolják azt a kijelentést, miszerint mindez egy az egyhez megfeleltetés lenne. Ilyen a beszédhangok gyorsasága, hiszen egyrészt ha ugyanolyan gyorsaságú, de nem beszédhangokból álló sorozatot hall az ember, azt képtelen azonosítani, másrészt ebből következik, hogy a hallásnak a működése elméletileg ezt a gyors feldolgozást nem is teszi lehetővé. A feldolgozással kapcsolatos másik probléma a koartikulációs hatások következménye, tehát az, hogy az egyes fonetikai környezetben más és más akusztikai tulajdonságok lesznek jellemzők az adott hangra, mely a folyamatos beszéd észlelése során mégsem jelent nehezítő tényezőt, pedig ha mindezekre izoláltan mutatnak példát, azt a vizsgálati személyek képesek elkülöníteni, pl. a d hang eltérő akusztikai jellemzőit a di és du szótagokban. További nehézséget okozhat az egyes beszélők közötti eltérések a beszédképzés szempontjából, sőt, az egyes beszélők sem mindig ugyanolyan paraméterek mentén hozzák létre az adott hangzókat. A következő nehézséget a szegmentálás nehézségének kérdése okozza, hiszen a felénk áradó jelsorozat folyamatos, s az egyes szavak közötti határ szinte megállapíthatatlan. Így tehát az körvonalazódik, hogy a beszédhangok és a fonémák közötti egy az egyhez megfeleltetés több problémával is ütközik. Mindezen problémák feloldásához meg kell említeni Klatt akusztikai-varianciaproblámáját (idézi Csépe, Győri, Ragó, 2007), mely esetben olyan akusztikai kulcs elvárásáról van szó, melynek segítségével egyértelmű lehetne a felismerés. Ez felveti azt is, hogy vajon egyáltalán van-e a beszédhangoknak kontextustól függetlenül olyan jellemzője, mely mindig állandó, s ez az invariancia mennyire bizonyul állandónak? Úgy tűnik, hogy sikeres észlelésről beszélhessünk szükséges, hogy a feldolgozás során egyfajta fonémaelvárásunk legyen; azaz, kell, hogy legyen elvárásunk arra vonatkozóan, hogy beszédhangok feldolgozása fog megvalósulni, s így mintegy másfajta üzemmódba fog az agy is dolgozni, pl. a bal félteke halántéklebenyében a másodlagos hallókéreg aktivációja jellemző. További lépés, mely a beszédhangészleléshez illetve a fentebb vázolt problémáknak a feloldása felé visz, a beszédhangok kategoriális észlelése. Ez azt jelenti, hogy egy adott fonémával azonosítható sokféle variációjú, széles spektrumú akusztikai jellemzőkkel bíró beszédhangoknak az adott kategórián belüli akusztikai eltéréseit nem tudjuk megkülönböztetni. Azaz egyfajta torzított észlelésről van szó, hiszen tulajdonképpen nem pontosan azt észleljük, ami valójában elhangzik (pl. akusztikai különbségek). Ez úgy tűnik, hogy csak a beszédhangok észlelésére igaz. Mindennek segítségével válik lehetővé, hogy a különféle fent említett okoknál fogva nagyfokú változatosságot mutató beszédhangokat fonémakategóriához tudjuk rendelni. A kategoriális percepció tanulással alakul ki, a folyamat során megtanuljuk, hogy mely akusztikai ingerekre figyeljünk oda és melyekre ne (Csépe, Győri, Ragó, 2007).