II.2.3. A sport funkciója a fogyatékos személyek életében
A fogyatékos személyekkel való mozgásos foglalkozások során – akár sportterápiáról vagy klinikai sportról, akár szabadidős sporttevékenységről vagy rekreációról, akár versenysportról van szó – mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a sporttevékenységnek egyszerre több fontos funkciót is be kell töltenie a fogyatékos személy életében (Benczúr M.-né, 2000):
- egészséges életmódra kell nevelnie és ki kell alakítania a mozgás iráni igényt,
- segítenie kell a reális mozgásos éntudat kialakulását,
- fejlesztenie kell a motorikus képességeket és javítania az általános fizikai kondíciót,
- erősítenie kell a mindennapi tevékenységek ellátásához szükséges képességeket,
- biztosítania kell a mozgásszervrendszer optimális működését,
- elő kell segítenie a károsodott mozgási és tartási funkciók korrekcióját, helyreállítását,
- meg kell akadályoznia az állapotromlást és a szövődmények kialakulását,
- lehetőséget kell teremtenie a sportági kiválasztásra, a tehetségek felfedezésére,
- segítenie kell a társadalmi hátrányok leküzdését, a társadalomba való beilleszkedést.
Ahhoz, hogy a sporttevékenységnek ezek a funkciói megfelelő hangsúllyal érvényesüljenek, jól felkészült sportszakemberekre van szükség, akik képesek lelkiismeretesen és szakszerűen megoldani a fogyatékos személyek sportfoglalkoztatását, és képesek leküzdeni a foglalkoztatás során jelentkező nehézségeket. A fogyatékosok sportjával foglalkozó szakembereknek többek között tekintettel kell lenniük arra is, hogy tanítványaik miként viszonyulnak saját fogyatékosságukhoz (Kälbli-Dorogi, 2009):
Amikor a veleszületett károsodással rendelkezők – akár már gyermekkorukban – sportolni kezdenek, már van egy kialakult képük önmagukról. Ez a kép nagyban függ attól, hogy a fogyatékos személyhez hogyan viszonyul a családja és a környezete. Szerencsés esetben a fogyatékos személy egy reális, objektív énképpel rendelkezik, szélsőséges esetben azonban vagy nem létező képességekkel ruházza fel önmagát, vagy képtelen elfogadni saját magát.
A szerzett károsodással rendelkező egyének gyakran csak felnőttként kerülnek kapcsolatba a sporttal, amikor már kiforrott a személyiségük, ugyanakkor a szerzett károsodás következtében megváltozik az énképük, elveszítik magabiztosságukat és kiszolgáltatottnak érzik magukat, ezzel pedig sok esetben kóros lelki reakciók – például agresszió vagy túlérzékenység – is együtt járhatnak, mindemellett a kórházi környezet is erősítheti a betegségtudatot, a fogyatékos-szerepet (Kálmán-Könczei, 2002).
A sport új távlatokat nyithat a sérült személyek életében: a sérült személyek szembesülhetnek azzal, hogy helyzetük nem egyedi, a felmerülő nehézségek pedig leküzdhetőek. A sport segít az új szociális kapcsolatok kiépítésében, a betegségtudat leküzdésében, az önbizalom visszanyerésében, és a helyes önkép kialakításában (Kälbli-Dorogi, 2009).