II.2.1.1. A fogyatékosok sportjának nemzetközi története
A fogyatékkal élő emberek sportjának története egy, a londoni XIV. Olimpiai Játékok nyitónapján, 1948. július 28-án megrendezett kerekesszékes íjászversennyel kezdődött. Ezt a versenyt az angliai Aylesburyben működő, gerincsérültekkel foglalkozó Stoke Mandeville kórház igazgatója, az 1939-ben menekültként érkezett német idegsebész, dr. Ludwig Guttmann professzor rendezte betegei részére a kórház udvarán. A versenyen 12 hadisérült mérte össze a tudását és bizonyította be a világ számára a hadisérültek élni akarását, lelki és fizikai erejét.
A kórház orvosai hamar felismerik a játék és a sport szerepét a gyógyítás folyamatában, így a sportot a gyógykezelési folyamat részévé tették. A sporttal kiegészülő rehabilitációs program nagyban hozzájárult a hadisérültek fizikai állapotának fejlesztéséhez, illetve lelki egyensúlyuk visszaállításához, ezáltal pedig a társadalomba való újbóli beilleszkedésükhöz.
Anglia más hadi és veterán kórházainak, illetve otthonainak lakói is elkezdtek sportolni, és hamarosan az íjászat mellett már atlétika, vívás, asztalitenisz és kosárlabda versenyeket is rendeztek, a Stoke Mandeville-i játékokon pedig évről évre emelkedett a résztvevők létszáma.
A második világháborút követően – akárcsak az angol kórházakban és otthonokban – Európa számos országának korházaiban is alkalmazni kezdték a sportot, mint a háborúban megsérült emberek helyreállító rehabilitációs technikáját. 1952-ben négy holland hadisérült úgy döntött, hogy Angliába utazik, hogy a Stoke Mandeville-i játékokon megmérkőzzenek az angol kerekesszékes veteránokkal. A játékok nemzetközi részvétele 1953-1955 között egyre nőtt, ez pedig több fontos szervezési probléma megoldását követelte a rendezőktől (Nádas, 1996):
Szükségessé vált egy pénzügyi alap létrehozása – ezt a pénzügyi alapot az 1955-ben létrehozott Brit Gerincsérült Sportolók Alapítványa jelentette.
Összhangba kellett hozni a játékszabályokat a különböző sérültségeknek és sportági szabályoknak megfelelően, a sportági adaptálásokat és a sérülés specifikus kategorizálást pedig nemzetközi szabályzó rendszerbe kellett foglalni – ezekről a problémákról tanácskoztak 1957-ben a Világ Veteránjainak Szövetsége párizsi konferenciáján.
Szükségszerűvé vált a mozgáskorlátozottak nemzetközi sportszövetségének megalakítása –1958-ban megalakult az International Stoke Mandeville Games Federation (ISMGF), hogy megkönnyítse az egyre bővülő nemzetközi részvétellel zajló játékok megszervezését.
Meg kellett oldani az egyre növekvő versenyzői és kísérői létszám szakszerű elhelyezését – ezt a problémát új pavilonok építésével oldották meg a kórházban.
A gyors fejlődés eredményeképpen 1960-ban, a soron következő Stoke Mandeville-i játékokat már a Bénultak Világjátéka néven, a XVI. nyári olimpia helyszínének városában, Rómában rendezték meg közvetlenül az ép sportolók versenyeit követően (Nádas, 1996).
A Stoke Mandeville-i sportrehabilitáció eredményeinek sikereiről szóló hírek egyre szélesebb körben elterjedtek, és egyre több kórházban találták meg a sportrehabilitáció helyét a gyógyítás és a gondozás folyamatában. Nem kellett sok időnek eltelnie, ahhoz, hogy az amputált és vak sportolók részéről is igény jelentkezzen az a Stoke Mandeville-i játékokon való részvételre. A versenyzés lehetőségét a Guttmann professzor elnöklete alatt működő ISMGF először csak a kerekesszékben élő amputáltak számára biztosította, de az International Sports Organisation for Disabled (ISOD) névvel 1964-ben megalapított szervezet már jóval szélesebb körben támogatta a sérült sportolói réteg versenyzési lehetőségeinek megteremtését, és bemutató jelleggel megjelentek az amputált sportolók nem kerekesszékes versenyszámai is.
1976-ban a „Torontó olimpiádon” az amputált és vak sportolók már hivatalos versenyengedélyt is kaptak: az amputált sportolók kilenc sérültségi kategóriában és öt sportágban (atlétika, úszás, asztalitenisz, lövészet és röplabda), míg a látássérültek két kategóriában és két sportágban (atlétika, csörgőlabda) versenyezhettek. Ezt követően a különböző sérülésekkel rendelkező sportolók egyre szélesebb rétegeinek köre számára biztosítottak versenyzési lehetőséget, a paralimpia programját kiegészítették téli versenyszámokkal is, és megrendezték az első téli paralimpiát a svédországi Örnsköldsvik-ben. Ebben az évben a parasport jelentős fejlődésnek indult és komoly nemzetközi piaci verseny kezdett el kibontakozni a gyógyászati és a speciális sporteszközök gyártói között (Nádas, 1996).
Az 1970-es évek végén már a központi idegrendszer sérüléséből adódó mozgáskorlátozott sportolók is keresték helyüket a nemzetközi játékokon, és 1978-ban megalapítva a Cerebral Palsy-International Sports and Recreation Assosiation (CP-ISRA) nevű szervezetet, elérték, hogy az 1980-as arnheimi játékokon négy sérültségi kategóriában már rajthoz is állhassanak.
1980-ban a látássérült sportolók kiváltak az ISOD szervezetéből és megalakították saját szervezetüket – ez az International Blind Sports Assotiation (IBSA).
Hollandiában, 1980-as játékok alatt, fogalmazódott meg a már meglévő nemzetközi szervezetek egységét demonstráló, koordinációs bizottság megalakításának szükségszerűsége. 1982-ben a négy szervezet (ISMGF, ISOD, CP-ISRA, IBSA) létrehozta saját ernyőszervezetét az International Coordination Committee Sports for Disabled (ICC), amelyben a négy szövetség delegáltjai (elnök, orvos, technikai szakértő és még két személy) dolgoznak együtt a négy évenként megrendezésre kerülő játékok gördülékeny és problémamentes megvalósításán.
Az ICC a kezdeti hatalmi harcok és konfliktusok után, az 1988-ban a szöuli paralimpián (először ez a hivatalos elnevezése a játékoknak!) vált egységessé a nemzetközi szövetségek és a nemzetek együttes szándékából. Az ICC a játékok előkészületeinek során megkezdte a sportágankénti kategória-összevonásokat, új kategorizálási szabályokat vezettek be, szigorították a minimál sérültség szabályait, a szervező bizottság pedig nem adott rajtengedélyt azon sportágak versenyszámaiban, ahol háromnál kevesebb sportoló állt volna rajthoz. Ezek a döntések alapvetően a versenyek színvonalának emelését, és a paralimpiák társadalmi elfogadottságának javítását célozták.