7. A Pygmalion-effektus

A tanulók nonverbális kommunikatív megnyilvánulásai jelentős mértékben kihatnak arra, hogy a tanár milyen benyomásokat formál róluk, milyen attitűdöket és elvárásokat alakít ki velük kapcsolatban. Azokat a tanulókat, akik gyakran keresik a tanárral a szemkontaktust, többet mosolyognak, figyelmes tekintettel követik a magyarázatot, esetleg gyakran bólogatnak, a tanár ízlésének megfelelően öltözködnek (és még egyéb, a nem nyelvi kommunikáción kívül eső szempontoknak is megfelelnek), a tanár szorgalmasabbnak, érdeklődőbbnek és együttműködőbbnek tartja. A megfigyelések szerint a tanár az ilyen tanulókat gyakrabban szólítja fel, türelmesebben várja ki a válaszadásukat, hosszabb beszédet engedélyez, többet mosolyog rájuk, gyakrabban keresi velük a szemkontaktust, melegebb hangon szól hozzájuk. A számára kevésbé szimpatikus tanuló esetén viszont mindennek az ellenkezője történik. Vagyis a megfigyelések szerint a tanárnak a tanulók iránti elvárásai és attitűdjei megjelennek a tanár órai nonverbális viselkedésében. Ezek az elvárások és feltételezések látens módon meghatározzák a pedagógusnak a tanulókkal szembeni kommunikációját (ezen belül hangsúlyosan a nem nyelvi kommunikációját), amely – a megfigyelések szerint – olyan hatással van a tanulók viselkedésére, iskolai teljesítményére, amely igazolni fogja a tanárnak a tanulókkal kapcsolatos elvárásait. A szakirodalom ezt nevezi „önmagát beteljesítő jóslatnak” vagy más elnevezéssel Pygmalion-effektusnak. A Pygmalion-effektus arra hívja fel a figyelmet, hogy a tanár megkülönböztetően reagál a tanulókra, s ezzel nagymértékben befolyásolja a kognitív teljesítményük és magatartásuk kívánatos vagy nem kívánatos irányban történő alakulását.