Skip navigation

6. Nem nyelvi kommunikáció a tanórán

A nonverbális kommunikáció magában foglalja az emberi interakciót befolyásoló összes nem nyelvi természetű jelenséget. Állhat önmagában is, vagy a nyelvileg megformált szöveget kíséri. Mind a tanár, mind a tanulók nonverbális jelzései hatással vannak a tanórai interakcióra. A főbb nem nyelvi csatornák és jelzések a tanórán:

A beszéd paralingvisztikai velejárói: a hangsúly, hangerő, hanglejtés, hangfekvésváltás, beszédszünet mind a tanári, mind a tanulói beszédet értelmezik, árnyalják. Kiemelten fontos, hogy a pedagógus képes legyen megfelelően „játszani” a hangjával, vagyis a fenti vokális jelzéseket a pedagógiai célok és a helyzet függvényében alkalmazni (természetesen a hangadottságainak figyelembevételével).  Ide soroljuk még azokat a hangadásokat, amelyek önmagukban is képesek üzenetet kommunikálni. Ilyenek a sírás, az ásítás, a nevetés, a torokköszörűlés (krákogás) stb. Az első kettő a tanulókra lehet jellemző. A sírás a kudarcélmény, az ásítás az unalom vagy a fáradtság jelzése. A nevetés mindkét fél részéről lehetséges, legtöbbször egyidejűleg az órai humor hatására vagy egyéb derültséget kiváltó helyzetben. A tudatos torokköszörülés a tanár részéről figyelmeztetést jelenthet.

A tekintet, a nézésmód a kommunikáció során nemcsak érzelemkifejező funkciót tölt be, hanem viselkedésszabályozót is. Visszajelzést ad a tanárnak a tanulókról: a megértésről, a témához és a pedagógushoz való viszonyulásukról.

A mimika leginkább az érzelmek tükröztetésére szolgál, de mindkét fél részéről kiemelten fontos az önszabályozás. Elvárás a tanulók részéről, hogy a pedagógus ne pókerarccal, hanem élénk mimikával kommunikáljon.

A különböző testrészekkel végzett gesztusok kiemelt szereppel bírnak. A gyakori bólogatással a tanár segít, biztat, motivál. A helyes tanulói válasz értékelése is történhet csak bólintással, a rossz válasz értékelése pedig fejrázással. Mutatóujjának feltartásával és mozgatásával a tanár figyelmeztet, mutatóujjának szája elé helyezésével csendet kér. Kinyújtott karját lefelé mozgatva leülésre szólít fel.

A testtartás és testmozgás is jelzés értékű. A tanár kissé előrehajló testtartása érdeklődést, elfogadó magatartást jelenthet, míg a hátrahajlása meglepődést, egyet nem értést. A tanuló lehajtja a fejét, ha nem akarja, hogy felszólítsák: görnyedt testtartása bizonytalan tudást sugall. A pedagógus megfelelő mértékű mozgása az osztályban segítheti, a helyzetet figyelembe nem vevő túlmozgása zavarhatja a tantermi kommunikáció folyamatát. A megjelenés (öltözködés, frizura, ékszerek) mind a tanár, mind a tanulók esetében az énbemutatás, az énkép (a szociálpszichológiában a homlokzat) megjelenítésének fontos eszközei. A térköz a kommunikáló felek közti távolság. Mértékét kulturális szokások, a tanár-diák viszony és a tanterem berendezése is befolyásolja. A hatékony tanár jól kihasználja a rendelkezésére álló fizikai teret, céljainak megfelelően odafordul vagy elfordul, lehajol vagy hátrahúzódik, közeledik vagy távolodik az egyes tanulóktól. A partner megérintése szintén kultúrafüggő, de a tanulók életkora is befolyásolja.  Kisiskolások esetén például a fej megsimogatása a tanár részéről pozitív hatású (biztató, megnyugtató) lehet, idősebb tanulók esetében viszont már kerülendő.

A nonverbális csatornák külön-külön is elemezhetők, de valójában, a kommunikáció folyamatában egymástól nem függetlenek, többnyire egyidejűleg működnek. Vannak összetett gesztusok, mint például az értetlenséget jelző vállvonogatás, amely széttárt tenyérrel és felvont szemöldökkel szokott együtt járni. Vagy ha a tanár haragos, mert a diákok nem készültek, akkor hátrahajló testtartás, homlokráncolás, szúrós tekintet, gesztikuláció, nagyobb hangerő, magasabb hangfekvés stb. egyidejűleg jellemzi, illetve kíséri a beszédét.