Skip navigation

I. Hangtan: A magyar beszédhangok és tulajdonságaik

A nyelv az emberi kommunikáció eszköze, általános emberi jelrendszer. Jellemzője összetevőinek nagyfokú elvontsága, s ezzel összefüggő állandósága, széles körű kombinativitása, magas fokú belső szervezettsége, rendezettsége. Összetevői rendszert alkotnak a következő tulajdonságok alapján: a nyelvi elemek rendeltetése (funkciója), használati köre, alaki és jelentésbeli tulajdonságaik.

A rendszer felépítése hierarchikus: a kisebb nyelvi elemekből nagyobbak hozhatók létre, ebből még összetettebbek alkothatók. Sorrendjük szintekben fejezhető ki: fonéma-, morféma-, lexéma-, szintagma- mondatszint. Legalacsonyabb nyelvi szint a fonémák szintje; ezek kisebb nyelvi egységre nem bonthatók, jelentésük nincs, funkciójuk egymással kombinációba lépve a morfémák megalkotása és egymástól való megkülönböztetése. Például: kar, kór, kár, kér, kör. A különböző minőségű magánhangzók által új jelkombinációkkal új szavak jönnek létre.

A hangtan rendszerének a meghatározásában, vizsgálatában a hangtest formai és funkcionális sajátosságaiból indulhatunk ki. A hangtannak azt az ágát, amely a beszédhangok fizológiai és fizikai alkatát teszi vizsgálat tárgyává, fonetikának nevezzük, azt az ágát pedig, amely a hangokat nyelvi értékük és szerepük szerint vizsgálja, fonológiának.

A beszédhangnak tehát (akárcsak a nyelvnek) két arca van: egy anyagi, fiziológiai, fizikai oldala, és van egy nyelvi funkciója. A hangtan feladata ennek megfelelően kettős. Elemeznie kell a beszédhangok fiziológiai létesítésének és szervi felfogásának törvényszerűségeit, vagyis az egyes beszédhangok fizikai szerkezetének alaptényezőit, valamint vizsgálnia kell a beszédhangok egymáshoz való viszonyát, szembenállását, s a hangoknak a rendszerben elfoglalt helyüktől meghatározott nyelvi funkcióit.

A mondatfonetikai eszközökkel kapcsolatos ismereteket a következő lecke (Beszédtechnika a gyakorlatban) tartalmazza.