1. Igekötő-használati kérdések

A magyar nyelv hajlékonyságára, sokoldalúságára jellemző – talán egyetlen más nyelvre sem –, hogy az igekötő nálunk önállóan is használható: Bejössz? Be. Az ún. klasszikus igekötők mellett az igekötőül is szolgáló határozószókkal együtt nagyjából száz ilyen elem módosítja, árnyalja az ige alapjelentését.  Kialakulása, fejlődése folyamán legtöbb igekötőnk jelentéstáguláson esett át, nemcsak irányt jelölhet, hanem cselekvés kezdetét, végét, eredményességét stb. Az ún. normakövető nyelvhasználatban azt kell figyelembe vennünk, hogy adott esetben ad-e többletjelentést, vagy igekötő nélkül is „megáll” az ige; klasszikus példákat erre az iskolai szóhasználatból és a hivatalos stílusból  hozhatunk (zárójelben az elhagyható igekötő):  (be)biztosít, (be)pótol, (ki)értesít, (ki)hangsúlyoz, (le)ellenőriz stb.

Az ún. el nem váló igekötők összeforrtak az igével: befolyásol, ellenőriz, fellebbez, kivitelez, kivonatol stb. Mivel ezek az igék a befolyás, ellenőr, kivonat stb. főnevekből alakultak, helytelenek az ilyen alakok:  *ellen fogom őrizni, *be tudjuk folyásolni, *ki szeretnénk vitelezni,*fel akarok lebbezni.

Fölöslegesen használunk igekötőt néhány idegen szó esetében is. A prefixum már hozzákapcsolódott, a szót azzal együtt vettük használjuk, az átlagos nyelvérzék viszont ezt nem ismeri fel, így a tő elé újra odatesszük (zárójelben a nem kívánatos formák): applikál (egybeapplikál, hozzáapplikál), deformál (eldeformál), degradál (ledegradál), exportál (kiexportál), integrál (beintegrál), invesztál (beinvesztál), redukál (leredukál), szeparál (elszeparál). Ha a szövegkörnyezet engedi, használjuk inkább a magyar megfelelőjüket: lefokoz, kiszállít, beruház, csökkent stb. (Bár nem csak az igekötőkre vonatkozik, itt jegyezzük meg, hogy – mivel a középiskolai latinoktatás több évtizede visszaszorult, – a mai beszélő nem ismeri fel a szóelemeket, mint ahogy nem érzékeli a túlfokozást sem, így hallhatunk, olvashatunk ilyen megállapításokat: „több alternatívánk van” [az eredeti jelentés szerint két választási lehetőség]; „a legoptimálisabb esetben” , „a legminimálisabb eltérés” [helyesen: a legjobb esetben vagy optimális esetben,  a legkisebb vagy minimális eltérés].)

Az igekötőhiány ritkább, mint a fölösleges igekötő-használat, ám a hivatali, jogi szaknyelvben többször találunk rá példát (zárójelben a hiányzó, de nem használt igekötő): (be)iratkozási időszak, (el)tartási szerződés, mást nevezhet  (meg) örökössé.

 A le igekötő újabb és egyre gyakoribb alkalmazása mellett (ledermed, lebénul, ledöbben, lefárad, leizzad stb.) az ifjúsági nyelvhasználatban, a kereskedelmi médiában, a szlengben egy-két évtizede feltűnően terjed a be igekötő is – eddig szokatlan szerkezetekben. Gyakran nem is lehet pontosan megállapítani, mi az a többlet, illetve jelentésmódosulás, amelyet az ige általános jelentéséhez hozzáad. A be használata ilyenkor hangulati-stilisztikai változást okoz, és inkább rétegnyelvi sajátosságokat mutat. Például: besírt a gyerek, hirtelen beröhögött, órán szinte bealudtam, „Anyám beájulna”, X. nálam is bepróbálkozott, ezt még bevállalom stb. (A jelenségről: Nádasdy 2003, Ladányi 2004, Szili 2005.)