1. Beszédünk jellemzői

Beszédlégzés

Az élettani légzésünktől eltérően a beszédlégzésünk nem csupán reflexszerű légzés, hanem befolyásolni tudjuk azt, sőt tudatosan irányítanunk is kell ahhoz, hogy beszédünket hatásosabbá, összeszedettebbé, céltudatosabbá tudjuk formálni. Ahhoz, hogy légzéstechnikailag is magas színvonalú beszédet legyünk képesek produkálni, fejlesztenünk, növelnünk kell légzéskapacitásunkat. A beszédlégzésünk szabályozása megváltoztathatja beszédritmusunkat (például lelassíthatja a gyorsan beszélők tempóját, vagy egyenletesebb beszédritmust kölcsönözhet beszédünknek), gördülékenyebbé, folyamatosabbá teheti megszólalásunkat, felolvasásunkat. A megfelelő légzéstechnika hozzásegít ahhoz, hogy megszólalásunkat minél magasabb szinten legyünk képesek irányítani, uralni, ezáltal intonációnk és hangsúlyozásunk is előre tervezettebben történhet, így pontosabb lesz. Ez nagymértékben meghatározza azt, hogy a hallgatóságunknak mekkora energiát kell fektetnie abba, hogy követni tudja mondanivalónkat.

A megfelelő beszédlégzéshez az úgynevezett vegyes mélylégzést (rekesz- és mellkasi légzés kombinációjaként) alkalmazzuk: ehhez szükséges a gyors, hangtalan belégzés; a beszédmennyiségnek megfelelően adagolt, hangadással járó, tervezett kilégzés, az értelmezésekhez szükséges szünetekkel tagolva. Ehhez a légzéshez a rekeszizom mellett a bordaközi izmokat és a hasizmokat is használjuk. Ezek együttes mozgásának irányított szabályozása juttathatja a beszélőt a tudatos beszédlégzéshez szükséges mennyiségű levegőhöz.

A beszédlégzés megtanulását eleinte állva gyakoroljuk. Kis terpeszben, laza, de stabil állásban, egyenes testtartással álljunk meg, egyik lábunkra helyezzük a testsúlyt, miközben a másik pihenő állásban van, testtartásunk legyen ellazult, különben hangadásunk is feszessé, keménnyé válhat. A megfelelő beszédlégzés kialakítását ellenőrizhetjük a hasunkra tett kezünkkel. Belégzéskor hasfalunk kidomborodik, rekeszizmunk, bordáink megemelkednek, míg kilégzéskor ezek leereszkednek, hasfalunk laposabbá válik. Ha nem sikerül erre a légzéstípusra könnyedén rátalálnunk, akkor célszerű lefeküdni a hátunkra, mivel háton fekve ez a természetes légzés.

Élettani légzéskor elsősorban az orrunkon keresztül veszünk levegőt, azonban beszédlégzéshez enyhén nyitott szájjal a szájon és az orron át egyszerre szívjuk be a levegőt. Így nagyobb mennyiségű levegőhöz jutunk. A belégzés legyen hangtalan, zörejmentes! Ha ezt mégis hang kíséri, annak az lehet az oka, hogy hangszalagjaink nem lazultak el, hanem feszített állapotban vannak, és h-szerű súrlódás hallható. Ugyancsak oka lehet még az is, hogy testtartásunk nem kellőképpen laza.

A beszédlégzés tudatos gyakorlásával erősíthetők a bordaközi izmok, segíthetjük a rekesz és a támasz megfelelő kialakítását. A támasz a mellüregben lévő levegőmennyiség nyomása, a rekeszizomtól fölfelé. A gyakorlás során megnövekedik a levegőkapacitásunk, a szabályozásával lágyabb, folyamatosabb, tudatosabban szerkesztett beszédet hozhatunk létre. A gyakorlatok során ne csak arra ügyeljünk, hogy a beszédindító levegővétel gyors és hangtalan legyen, hanem arra is, hogy a lopott és pótlevegők vétele se hallatszódjék.

Hangadás

Mindenkinek egyedi és csak rá jellemző hangja van. Hangunk tulajdonságainak egy része örökletes jellemzőkből származik, más részüket a nyelvi szocializáció során sajátítjuk el. A hangszálak hossza ugyan meghatározza, hogy milyen terjedelemben vagyunk képesek a hangmagasságot változtatni, azonban a kutatások bebizo­nyították, hogy elsődlegesen a kultúránk és a nyelvi szocializációnk határozza meg beszédünk alapvető jellemzőit: hangfekvését, dallamát, hangmagasságát, gyorsaságát vagy éppen tagoltságát, dinamikáját.

Hangfekvés, hangmagasság

A hangszalagok rezgésének gyorsaságától függ, hogy milyen magas egy hang. A hangszalagok kilengésének nagysága határozza meg, hogy milyen hangosan szól egy hang. Ahhoz, hogy a hang jól terjedő legyen, és megfelelően tudjunk intonálni mind lefele, mind fölfele, szükséges, hogy beszédünkkor a középhangmagasságunkat használjuk. Gyakran tapasztalható, hogy az emberek elhagyják a természetes hangma­gas­ságukat, ha elkezdenek egy szöveget felolvasni, vagy nyilvánosan, nagy térben szólalnak meg. Ilyenkor inkább magasabb hangon szólalnak meg, ritkábban mélyebben. Dolgozni kell azon, hogy a felolvasások is a középhangmagasságon történjenek, mert innen lehet ellazultan megfelelő irányba intonálni.

Hangerő

A hangerőt azzal határozhatjuk meg, hogy egységnyi idő alatt mennyi levegőt engedünk ki a hangszalagjaink között: minél többet, annál erősebben hangzik, annál hangosabb a beszéd.

Hangszín

Minden embernek van egy sajátos alaphangszínezete. Ezt fizikailag egyrészt az alaphangok és a felhangok aránya, másrészt a hangindítás minősége befolyásolja. A tényezőket a gége fölépítésének arányai és méretei határozzák meg, valamint a hangszalagok tulajdonságai és működése. Ezt az alapszínezetet tudjuk formálni különböző jelentésű kifejező hangszínezet-típusokká.

Elöl szóló hang

Vannak olyan beszélők, akik a hangokat hátul képzik, erősen megfeszítve a nyelvgyök izomzatát, megerőltetik a garatot, és kifárasztják a hangszalagjaikat. Az elöl képzett hang a szájüreg elülső részében szólal meg, oldottabb, lazább beszédet, teltebb rezonanciát eredményezve. Ez az elöl képzett hang kulturáltabban hangzó beszédet hoz létre, szélesebb intonációs lehetőségeket teremt.

Hangindítás

A megfelelő hangindítás során nem távozik felesleges levegő a hangképzéskor, ahogy például az úgynevezett hehezetes beszédindításkor, mikor túl sok levegő áramlik ki, és például az átmegyek szó „hátmegyek”-nek hallatszódik. Ha viszont nagyon megfeszülnek az izmok, akkor kattogásszerű beszédindítás hallatszódik. Ilyenkor kemény színezete lesz a beszédnek, mert a lökésszerűen kiáramló levegő hirtelen felpattantja a hangszalagok zárját. Megfelelően lágy lesz a hangindítás, ha az előző kettőt sikerül elkerülnünk, azaz lazán, oldottan, felesleges levegőt nem kipréselve szólalunk meg.

Beszédtempó, beszédritmus

Mint minden ritmusnak, a beszédritmusnak is az alapja az ismétlődés. Ezért a beszédritmus nem azonos a beszédtempóval, hanem azokat a visszatérő tempóváltoztatásokat jelenti, amelyek lényeges és lényegtelen, hangsúlyos és hangsúlytalan, rövidebben hangzó és hosszabban hangoztatott, magasabban és mélyebben ejtett részek/részletek ismétlődéséből adódnak. 

Minden nyelvnek megvan a saját zenéje, ritmusa. A magyar nyelvű beszédben pl. lényeges a rövid/hosszú magánhangzók és mássalhangzók hangoztatásának megkülönböztetése, a kijelentő és a kérdő dallamok vilűágos érzékeltetése. A magyar beszéd ritmikai szabályainak megtartása nemcsak esztétikailag nyújt jobb élményt, könnyebb érthetőséget, hanem sokszor segít a helyesírásban is.

Mindenkinek van szokásos beszédtempója. Az emberek könnyebben megértik azokat, akikhez hasonlít a saját beszédtempójuk, ugyanakkor egyes felmérések szerint okosabbnak tartják azokat, akik lassabban beszélnek.

A szokásos beszédtempón belül azonban változtathatjuk a tempót. Ha komolyabb vagy szomorúbb dologról beszélünk, leginkább lassabban szólunk róla; ha kevésbé lényeges vagy vidám dolog jön szóba, akkor inkább gyorsabban pergetjük a szavakat, szótagokat. A mindennapi beszédünk tempóváltakozásai spontán módon szerkesztődnek a célnak megfelelően. A felol­va­san­dó szöveg „hangosításához” ezeket rá lehet szerkeszteni a szövegre. Egy beszéd alaptempójának a meghatározása, illetve a szöveg beszédtempó-váltakoztatásainak kidolgozása mindig értelmezés kérdése. A mű mondanivalóját szolgálja ritmus- és tempóválasztásunk. Elsődleges célja, hogy segítse a hallgatóban a szöveg gondolatiságának a megértését.