6.10.2. Kétéltűek (Amphibia)

A kétéltűek megjelenését az ősi halak továbbfejlődése eredményezte.  A halak differenciálódása valószínűleg kétféle úton történt. Az egyik út szerint az ősi hal szervei még jobban alkalmazkodtak a vízi életmódhoz, így jöttek létre a ma élő halak. A halak evolúciós szempontból nagyon dinamikusan fejlődő élőlények, hiszen sokféle fajuk van, melyek mindenféle víztípusban elterjedtek.  Az őshalak fejlődésének másik iránya valószínűleg az volt, hogy a szárazföldi életmódhoz kezdtek alkalmazkodni. A levegőből is lélegezni tudó halak a szárazföldön előnyös helyzetbe kerültek, mert bőségesen állt rendelkezésükre növényi és állati táplálék is. Ez azt eredményezte, hogy a szárazföldi légzéshez alkalmazkodott halak sikeresebben szaporodtak, jobban el tudtak terjedni. Közülük azok a fajok jutottak előnyösebb helyzetbe, melyek uszonyaikra támaszkodva, kígyózva mozogni is tudtak a partokon. További fejlődést a gyorsabb mozgás tette lehetővé: amelyik halfajnak erősebb volt az uszonyban lévő váz, biztosabban mozgott, előnyösebb helyzetéből adódóan sikeresebben szaporodott és az évezredek során fokozatosan kialakultak a lábak: megjelentek az ősi kétéltűek. Mivel a szárazföldön nem sok hasznát vették a kopoltyúnak, az fokozatosan elcsökevényesedett. Bőrön keresztül lélegeztek, a száj nyálkahártyáján keresztül is zajlott a gázcsere, amelyet később az előbélből kifejlődő tüdő segítette, így képessé váltak a szárazföldi életre. Mivel a kétéltűek bőre vékony, nem védi őket a kiszáradástól, ezért csak nedves élőhelyeken tudtak elterjedni. Szaporodásuk sem vált el a víztől, az egyedfejlődésük során a szerveik fejlődése megismétli a szárazföldre való kilépés fokozatait.

A kétéltűek rendszertani csoportjai

Rendszertanilag három rendbe sorolják a kétéltűek osztályát. Ebből a lábatlan kétéltűek rendjébe tartozó fajok Magyarországon nem találhatók meg. Ezek az állatok a talajban élnek, ahhoz alkalmazkodtak. Lábatlan kétéltű például az afrikai gilisztagőte, melynek hosszú testén nincsenek végtagok.  A következő csoportot a farkos kétéltűek alkotják, melyeknek kifejlett állapotban is van farkuk. A gőték lárvái állóvizekben fejlődnek, de a kifejlett állatok életük nagyobb részét is vízben töltik. A tarajos és a pettyes gőte elsősorban a síkvidéki állóvizekben gyakori, de az egész ország területén előfordulnak.

Pettyes gőte
fotó: I, Anevrisme (wikimedia.org)

Hegységeinkben a barlangi és alpesi gőte él. 

Alpesi gőte
fotó: Molnár Gyula

A foltos szalamandra kifejletten már szárazföldi, elsősorban a hűvös (nyirkos ) erdők lakója, ahol rovarokkal és csigákkal táplálkozik. Az Aggteleki Nemzeti Park jellegzetes kétéltű képviselője a fekete alapon sárga mintázatú foltos szalamandra, így ennek a nemzeti parknak a logójában is szerepel. A sárga riasztó szín figyelmezteti a többi állatot, hogy bőrében méregmirigyek vannak. A lárváikat forrásokba, patakokba rakják. 

A farkatlan kétéltűek rendjét a békák alkotják. A leveli békák csoportjának sok faja él a trópusi erdőkben, de hazánkban csak egy fajuk fordul elő. A zöld levelibéka bokros, fás területeken (parkokban is) gyakori, lábain tapadókorongok találhatók, melyek a nedves leveleken való mozgást segítik.  A zöldes alapon barna foltos valódi békák meghatározása nem könnyű feladat.  A kecskebéka a nagyobb termetű, sötéten márványozott combú, szélesen lekerekített orrú tavi béka és a kis tavi béka kereszteződéséből létrejött hibrid. Ez a természetes úton hibridizálódott kecskebékafaj a tavi békával és a kis tavibékával azonos helyen fordul elő, így a laikusok meg sem tudják őket különböztetni. Magyarországon két unkafaj él: a vöröshasú unka főleg a síkságon, míg a sárgahasú unka hegyvidéken él. Nevüket az „unk – unk” hangjukról kapták.  A barna- és a zöld varangy Magyarországon mindenhol elterjedt. MGY FOTÓ

Zöld levelibéka
fotó: Molnár Gyula

Kecskebéka
fotó: Molnár Gyula

 Barna varangy
fotó: Molnár Gyula

Magyarországon összesen 18 kétéltű faj él, ebből 5 farkos, 13 farkatlan kétéltű (béka). Hazánkban valamennyi kétéltű védett!