6.10.1. Halak (Pisces)
A régi rendszer szerint a halakat két csoportra tagolták: a porcos- és csontos halakra. A fejletlenebbek a porcos halak, melyek közé a cápák és ráják tartoznak. A legősibb képviselőik a földtörténeti ókor kambriumának végén jelentek meg. A porcos halaknál a kopoltyúrések szabadon vannak, míg a fejlettebb csontos halaknál kopoltyúfedő védi a kopoltyút. A porcos halak tengerekben, a csontos halak tengerben és édesvízben is elterjedtek.
A Magyarországon élő közel 100 halfaj a csontos halak közé tartozik. E fajokra példákat a vízi életközösség (7.4 fejezet) tárgyalásakor mutatunk be.
A halak kültakarója többrétegű el nem szarusodó laphám. A többrétegű hám és az alatta levő kötőszövet együttesen bőrt (új szervet) alkot. A bőrben sok mirigy van, melyek váladéka a test felszínét síkossá teszi, amely egyrészt védi az állatot a kórokozóktól, másrészt csökkenti az ellenállást a vízben. A legtöbb halnak pikkelyei is vannak a kültakarón, melyek színe, mintázata, ezüstös- fémes csillogása nagyon változatos és fajra jellemző.
A halak farokúszója jobbra-balra csapkodva („motorként”) hajtja előre a testet a vízben, de kormányzást is végez. A farokúszó és a függőlegesen álló páratlan úszók akadályozzák meg a hal oldalra dőlését úszás közben. A páros mellúszók összecsukása lefelé, a páros hasúszók a felfelé irányuló úszásban segítik a halakat. A merülésben és az emelkedésben játszik fontos szerepet az úszóhólyag, melynek gáztartalma az állat fajsúlyát változtatja. Az úszóhólyag gáztartalmát a benne elhelyezkedő gáztermelő és gázelnyelő mirigyek szabályozzák.
A halak a belső vázhoz tapadó harántcsíkolt izmokkal mozognak (ez az izomféleség már az ízeltlábúaknál is megjelent). A belső váz tengelye a háti oldalon végighúzódó gerincoszlop, amely szelvényes felépítésű csigolyákból áll. A bordákat a csigolyák nyúlványai képezik, melyek a hasi oldalon a tápcsatornát zárják körül. A csigolyák háti nyúlványai az idegrendszer gerincvelői szakaszát védik. Az idegrendszer feji részén elhelyezkedő agyvelőt is csontok zárják körbe, ez az agykoponya. A harántcsíkolt izmok a csigolyák elhelyezkedése alapján szelvényesen helyezkednek el, a hullámos lefutásuk között sok fajnál csontos szálkák vannak, amelyek erősítik az izmokat.
A halak szájának helyzetéből és nagyságából a táplálkozás módjára lehet következtetni. A szájukban gyökértelen, rágásra nem alkalmas fogak („ránőtt fogak”) találhatók, melyek feladata a zsákmány megragadása és darabokra tépése. A szájüreget a garat követi, ezután a nyelőcső, a gyomor, a vékonybél majd a vastagbél. A végbél nyílása a halak többségénél a húgy- és ivarnyílásával közös, ezt kloákának nevezzük. A halaknál hasnyálmirigy és a máj segíti az emésztést. A halak táplálkozás szempontjából növényevők, ragadozók és mindenevők lehetnek.
A halak légzőszerve a kopoltyú, amely előbél eredetű. A kopoltyúban állandóan cserélődni kell a víznek, hogy a gazdag érhálózaton keresztül megtörténhessen a légzési gázok cseréje. A gázcsere diffúzióval történik a kopoltyú ereinek vékony laphámrétegén keresztül. A gázok a nagyobb koncentrációjú hely felől a kisebb koncentrációjú hely felé áramlanak. Az oxigént és a szén-dioxidot a vér szállítja.
A halak vérkeringése zárt, a vér folyamatos csőrendszerben (erekben) áramlik. A hajszálerek falán keresztül a folyadék, az általa szállított oldott oxigén valamint a tápanyagok a szövetek közé áramlik, így állandóan van szövetfolyadék. A sejtek a szövetek közötti folyadékba ürítik a bomlásterméket és a szén-dioxidot. A szövet közötti folyadék egyik része a hajszálerek falán keresztül a vérbe, másik része a nyirokerekbe kerül. A nyirok visszaömlik a vérbe. A halak vére egy keringési körben zajlik. A szív a hasi oldalon a kopoltyúfedők találkozásánál van, mely egy vénás öbölből, egy pitvarból, és egy kamrából áll. A test felöl a vér a vénásöbölbe, onnan a pitvarba, ezután a kamrába, onnan pedig a kopoltyúba áramlik, ahol oxigénnel telítődve a fejbe és a test többi részébe jut. Ezután kezdődik a folyamat elölről. A szívben csak szén-dioxidban dús vér áramlik.
A porcos halaknak az elővese, a csontos halaknak ősvese a kiválasztó szervük. A kiválasztó szervek a vérből szűrik ki a bomlástermékeket.
A gerincesekre – így a halakra is – jellemző a jó szabályozás: a külvilágból érkező hatásokat (ingereket) felvevő érzékszerveken keresztül az ideg- és hormonrendszer összehangolt működése befogadja, feldolgozza és a túléléshez megfelelő válaszokat ad. A halak hormonjai a belső környezet állandóságát, a növekedést és a szaporodást szabályozzák. A szaglásuk a többségüknél jó, melyet a fej elején elhelyezkedő szaglógödör érzékelő sejtjei biztosítják. A tapintást a bőrben és a bajusz-szálakban található érzékelő sejtek végzik. A vízi életmódhoz való alkalmazkodás során kialakult a vízáramlást érzékelő szervük, az oldalvonal, amely a módosult pikkelyek alatt húzódik. Külső fülük és dobhártyájuk nincs, de belsőfülük van, amely a víz rezgéseinek felfogására alkalmas, de ide kapcsolódik az egyensúlyozó szervük is. A szemük a többi gerinceséhez hasonlóan hólyagszem, amely kép és színlátására is alkalmas, ennek ellenére látásuk gyenge (a vízben a többi fejlett érzékszerv miatt ez nem okoz gondot számukra). Csőidegrendszerük idegsejtjei a hám betüremkedéséből képződnek a háti oldalon, így jön létre a gerincvelő. Mivel a fej irányából több inger éri úszás közben a halakat, ott több érzékszerv fejlődött, melyek által felfogott ingereket sok idegsejt tudja csak feldolgozni, így a gerincvelő feji szakasza kiszélesedett: létrejött az agyvelő. Ez az agyvelő még fejletlen; a gerincvelő felől a nyúltagy, a kisagy, középagy, köztiagy, majd a fej száj felőli részén a nagyagyra tagolódik.