Standardizáció és „mítosz”

Egy felületes áttekintés is nyilvánvalóvá teszi, hogy a tömegkulturális elbeszélések egyik meghatározó vonása, hogy az egyes alkotásokban jól körülírható figurák, ismétlődő motívumok, cselekményelemek, stilisztikai megoldások szerepelnek, amelyek korábbi mintákat hasznosítanak újra. A tömegkultúra elbeszélő alkotásainak standardizációja nemcsak az ismétlődő nyelvi megoldásokban, az elbeszélés követhetőségében, célirányosságában, témák és motívumok célcsoportok szerinti megoszlásában, a fordulatosságra irányultságban ragadható meg, hanem legalább annyira abban, hogy mindezt cselekményelemek, témák és motívumok újrafeldolgozásával érik el. A magasművészet szintén korábbi művekből születik: a különbség nem is ebben rejlik, inkább az ismétlés indokában: a tömegkulturális alkotásokban ugyanis a szabad folytathatóságon van a hangsúly. A folytathatóság abból következik, hogy nem a jelentő, hanem a jelentett, nem a diszkurzív megnyilatkozás megformáltsága, hanem az elbeszélt részletek kiszakítható, külön kezelhető egységei azok, amelyek a tömegkultúra elbeszéléseinek a folytonosságát megteremtik. A Batman univerzumhoz képregények, filmek, termékek, tematikus kalandparkok részletei és sok egyéb dolog tartozik. Batman mint „elbeszélés” ezért egyfelől távolról sem egységes, másrészt a történet figurái, öltözetei, a szereplői viszonyok, a történet minimál-egységei stb. lehetővé teszik, hogy a néző szabadon csatlakozzon ehhez az elvét tekintve szabadon továbbfolytatható, csak bizonyos részleteit tekintve rögzített, elbeszélt világhoz.

Roland Barthes, a francia strukturalizmus és későstrukturalizmus kiemelkedő képviselője ezt „mitológiának”, „mitologikus gondolkodásnak” nevezi. A barthes-i kifejezés nem arra vonatkozik, hogy a vele kortárs, tehát az ötvenes évek francia közgondolkodása abban az értelemben lenne mitologikus, hogy az ötvenes évek polgárai mondjuk az ógörög vagy kelta eredetmítoszok világát próbálnák klasszika-filológus módjára vagy rituális értelemben feléleszteni. Erről szó sincs. A mitológia itt a történetmesélés és a mindennapi önmegértés olyan formáira vonatkozik, amely a.) anélkül, hogy szubsztanciálisan rögzítené képzetek és értékek rendszerét, képes történetelemek és történetsémák szabad vándoroltatására, b.) mint a történetépítés tisztán formális rendszere a legváltozatosabb történéseket képes meglévő sémákhoz hozzáhasonítani.

A huszadik század elejétől kezdődően nagyon sok olyan tömegkultúra-elemzés született, amely a tömegkultúra standardizációs folyamatát, sémák és motívumok mentén történő fabulációs eljárásait a gondolatnélküliség, a stiláris egyneműsítés, végső soron egy olyan fogyasztási attitűd, a „szabadidőember” (a szerzők szóhasználata) megteremtéseként értelmezte, amely a polgári műveltségideál és közvetve a magaskultúra végső romlását eredményezi. Ezen értelmezések egyik legnevesebbike Adorno–Horkheimer A felvilágosodás dialektikájában olvasható, amely könyvnek a Kultúripar című fejezete érvel a legélesebben a tömegtermelés mint tudattermelés olyan technikája ellen, amely a magaskultúra teljesítményét felismerhetetlenné teszi. A tömegkulturális termékek esetében többek között a sematizmus fetisizálását és ezzel párhuzamosan a részlet megváltozott funkcióját emelik ki: „Mindenki számára szánnak valamit, nehogy bárki is kitérhessen, bevésik és propagálják a különbségeket. A közönség ellátása szériaminőségek egyfajta hierarchiájával csupán a még hézagtalanabb kvantifikálást szolgálja. […] Az eljárás sematizmusa megmutatkozik abban, hogy a mechanikusan differenciált termékek végül minduntalan egyformának bizonyulnak. […] A fogyasztó számára nincs már mit klasszifikálni, ami ne lenne előre készen a termelés sematizmusában. […] Nemcsak hogy ciklikusan kitartanak a slágerek, sztárok, szappanoperák típusainak merev invariánsai mellett, hanem a játék specifikus tartalma, a látszólag változó is ebből van levezetve. A részletek behelyettesíthetővé válnak. [A részletek] egész léte abból áll, hogy igazolják a sémát, miközben felépítik azt. […] [A magas művészetben] az emancipálódott részlet rakoncátlanná vált – és a romantikától az expresszionizmusig – fellázadt saját megszervezése ellen. […] Mindennek vetett véget a kultúripar a maga totalitásával. Nem ismervén többé mást, csak effektusokat, megtöri ezek engedetlenségét, és aláveti annak a formulának, ami a mű helyébe lép. […] Az úgynevezett átfogó eszme nem egyéb egy regiszteres mappánál, amely rendet teremt, nem pedig összefüggést.” (Horkheimer – Adorno 1990: 150–153.)

Adorno-Horkheimer abból indul ki, hogy milyen szerepet tölt be a tömegkultúra elbeszéléseiben a részlet. Azt a megfigyelést teszik, hogy ezekben a művekben a részlet szervetlenül viszonyul a műegészhez, és hogy a nagyobb elbeszélői egység úgy „integrálja” a kisebb motívumokat, szereplői funkciókat, stiláris elemeket, mint egy nagyobb katalógus a tartalmazott egységeket – nincs semmilyen szerves kapcsolat holisztikus elv és kisebb információs egység között. A tömegkultúra elbeszéléseinek ebből a rendfogalmából következtetnek a szerzők aztán a befogadói tekintet alávetésére: mivel a „részletnek” – a narratív fordulatnak, a stiláris megoldásnak, a valamilyen módon (át)értelmezett, már ismert karakternek  – szerintük az a funkciója, hogy a részleteket egybeszervező narratív sémát igazolja, ezért a befogadó értelmező tevékenysége abban merül ki, hogy egy már előzetesen megállapított struktúrában „ismeri fel” a „saját” ízlésítélet, értékpreferencia helyét.

Andersonnál a szöveg által implikált olvasószerep egy „mi”-tudat kialakulásának a lehetőségét kínálja; mindez az Adorno-Horkheimer rendszerében a fogyasztói magatartás olyan közvetett megrendszabályozása, amely minden látszólagos szabadsága ellenére a tudattermelés eszköze.

Az ötvenes évek végétől kezdődően (a kései strukturalizmus, a kritikai kultúrakutatás, a szociológia területén történő változások hatására) elkezdték az adorno-hokheimeri tömegkultúra-elképzeléseket megkérdőjelezni. Többek között arra kérdeztek rá, hogy az említett címzett-szerep valóban együtt jár-e automatizált viszontválasszal: vagyis valóban arra van-e a tömegkulturális alkotások befogadója kárhoztatva, hogy mindig ugyanazt olvassa ki az adott „szövegből”. Kevéssé meglepően olyan válaszok születtek, hogy ez távolról sincs így, több okból sem. Egyrészt (pl. Roland Barthes S/Z című könyvében) az derült ki, hogy a narratív kód csak egy azon kódok között, amelyet egy szöveg olvasása során működtetünk, és ezek a kódok között nincs feltétlen hierarchia. Továbbá empirikus vizsgálatok azt igazolták, hogy elbeszélői műveket különböző befogadói közösségek nagyon eltérő módon hasonítanak saját világukhoz, arról nem is beszélve, hogy nemritkán nehezen megjósolható a valamiben nyert esztétikai élvezet oka (pl. nemegyszer ellenkező vagy más műfaji és kulturális kódok szerint vagy bizonyos részeit a nagyobb szerkezettől elszakítva értelmeznek valamit).

Továbbá kérdések merültek fel A felvilágosodás dialektikájának azon érvei, pontosabban azon (közkeletű) beleértett előfeltevésével szemben, hogy a tömegkulturális alkotások inkább „igazolnak egy sémát”, legtöbb esetben azokat a társadalmi és nemi ideológémákat, amelyek a fennálló társadalmi rendet legitimálják. Nos, ezt az érvet sem lehet minden további nélkül elfogadni: először is azért, mert ilyen típusú ideologémák mind magaskulturális, mind pedig tömegkulturális alkotásokban kimutathatók, másrészt a tömegkulturális alkotások is szükségszerűen tematizálnak – olykor egészen nyíltan, sok esetben burkoltan – olyan konfliktusokat, amelyek a társadalmi, a kisebbségi, a nemi identitás kortárs feszültségeivel, a családi és politikai közösség kérdéseivel, a nemi érés megélésével stb. függenek össze. Röviden, egyrészt a tömegkulturális alkotások ugyanúgy képesek a narratív identitás belső feszültségeit színre vinni, mint a magaskulturális alkotások, másrészt a szövegek által felkínált befogadói szerep önmagában nem képes meghatározni azokat az olvasatokat, értelmezői és felhasználási gyakorlatokat, amelyeknek a tömegkulturális elbeszélések a részeivé lesznek.