A regény (filmbe beágyazott?) története

A verbális narráció – fiktív erejére támaszkodva, mintegy megelőlegezve és előrejelezve a történet végkimenetelét – bejelenti, hogy „ez a szerda”, mely jóformán még el sem kezdődött, végzetes szerepet fog betölteni Harold életében. A történet jelenéhez képest jövő idejű esemény narratív múlt időben szólal meg: „Azon a szerdán Harold karórája mindent megváltoztatott.”) „Ez a szerda”  csak azáltal válhat végzetessé, ha a narrátori perspektívának az utólagosságában, a történet végének az ismeretében értelmezzük, egy olyan perspektívából, amely a szereplő számára nem hozzáférhető. A filmi narráció általában kevéssé él a flash-forwardnak (előrejelzés) ezen lehetőségével; az ehhez a leginkább hasonlító narratív technika a suspense, mely ugyan előrejelzi a jövőbeli veszélyforrást, de korántsem tételezi magát az eseményt egy utólagos perspektívából lezártként és rögzítettként, mint aminek a kimeneteléhez és értelmezéséhez nem fér kétség. A filmben a jövőre nyitott, a szereplők nézőpontjához közeli, lineáris előrehaladás a döntő, melynek a szereplővel történő azonosulás az egyik mozgatórugója (csak találgathatjuk, hogyan fog az esemény végződni).

Ebből a szempontból kivételes az a montázs-szekvencia, melyhez nem fűződik hangkommentár, s mely képileg előrevetíti a Harold életében bejelentett változásnak a szereplőit: egy kisfiú biciklit kap ajándékba, egy középkorú nő állásajánlatokat néz az újságban. A megajándékozott kisfiú, az állást kereső nő mind különböző történetsémákat idéznek fel, de a filmi narráció ezen pontján sem tér-időbeli, sem oksági vagy motivációs kapcsolatokat nem tudunk létesíteni a megelőző eseményekkel. A rájuk vonatkozó kérdések üres helyekként vagy diffúz hézagokként működnek. Amint az később kiderül, a regény narrációja szerint ez a szerda azért meghatározó Harold életében, mert ezen a napon megismerkedik egy nővel, akiről először nem akar tudomást venni, de akire az órája folyamatosan felhívja a figyelmét, például azzal, hogy megáll. Ezért Harold véletlenül két perccel korábbra állítja az óráját, így (egy hónap múlva) a szokásosnál hamarabb ér a buszmegállóba, ezáltal pedig lehetősége lesz a biciklis kisfiút megmenteni attól, hogy az időközben állást kapott buszvezető nő elgázolja.

A regénybeli narráció szerint a karóra – az okság és a véletlen paradox egybejátszása miatt – valóban Harold halálát okozza. Ez a halál azonban, ahogyan Jules Hilbert, az irodalomelmélet professzora a filmben megfogalmazza, szükségszerű („fabatkát sem ér az egész, ha nem hal meg a végén”): a regény története csak akkor élhet örökké, ha a hős meghal. A tragikus végkifejlet biztosítja a sztori halhatatlanságát, életképességét, erejét, vagyis ebben az esetben az, hogy – miután Harold élete megváltozott a szerelemnek köszönhetően – épp akkor kell meghalnia, amikor belátta előző élete hiábavalóságát és sivárságát, és amikor épp képes lenne változtatni rajta. A regény történetének – a filmbeli jelzések alapján történő – rekonstrukciója (hiszen mi, nézők nem férünk hozzá közvetlenül) egy olyan történetet eredményez, melyben a véletlen (kontingencia) esemény a végzet tragikus forgatókönyvében értékelődik újra. A végkimenetel, Harold halála, ugyanakkor mélységesen ironikus is: Harold halálát éppen előző életének maradéka, a régi rutinok – az idő pontos „követésének” – az elmulasztása öli meg.

De Harold nem akar meghalni, és az írónő, akit hirtelen elborít az általa teremtett alakok sorsáért való felelősségvállalás, újragondolja a történetet. Hogyan viszonyul ez a változtatás a filmi történetmondáshoz, és mennyiben tekinthetők az így megtett engedmények a hollywoodi film, a klasszikus narráció, a kötelező happy-end követelményének?