Formanyelvi és narratív jellemzők

A klasszikus narratíva olyan elbeszélési mód, amely a történet érthetőségére, jól követhető közvetítésére törekszik, és általában eltünteti a történetmondás aktusát, a közvetítés mozzanatát, ezáltal a direkt hozzáférés illúzióját erősítve a nézőben. A néző úgy válik a történet imaginárius részesévé, hogy közben megőrzi külső megfigyelői pozícióját. A klasszikus elbeszélés jegyei a leglátványosabban a modern, a kísérleti, az avantgárd film elbeszélésmódjával való szembesítéssel rajzolhatók meg. A legfontosabb különbség, hogy az utóbbiak esetében a történet elbeszélhetőségébe vetett hit elbizonytalanodik (vagy a történet többszörös perspektívából kerül elmesélésre, hiányzik az egyértelmű lezárás és a mindentudó narrátori jelenlét). Mivel a „klasszikus narratíva” megjelölés meglehetősen sok filmre vonatkoztatható, ezért inkább összefoglaló képletként vagy elvont fogalomként kezelendő (mint például a „realista regény” címke), melynek alkalmazásánál az egyes filmek esetében fellelt különbségek legalább annyira fontosak, mint a sémából eredő hasonlóságok.

A klasszikus narratíva meghatározó jegyei a narratív kontinuitásból adódó láthatatlan szerkesztés és a karakterközpontú történetvezérlés. A láthatatlan szerkesztésnek köszönhetően az elbeszélés folyamatosan orientálja a nézőt térben, időben és a történet előrehaladásában, általában nem zökkenti ki megfigyelői pozíciójából. Mindez olyan narratív konvenciók meghonosodásával lehetséges, melyek irányítják a néző figyelmét a film legapróbb formanyelvi mozzanataitól (beállítások viszonya, tér- és időszerkesztés, világítás, színhasználat, képkompozíció) a történet makrostruktúrájának megszerkesztéséig. A narratív kontinuitás arra a folyamatosságra utal, amely például a beállítások viszonyában lép fel a vágásnak köszönhetően, amikor az egyes beállításokat (vágástól vágásig tartó filmes egységeket) nem önmagukban, hanem általában a jelenet egésze által megalapozott tér-idő összefüggésében értelmezzük. A beállítások közti szoros (tér- és időbeli) viszony tételezését támogatják a következő vágástípusok:

• tekintetet követő vágás (az egyik beállításban a szereplő néz valamit, a következő beállításban meglátjuk, hogy mit néz);
• akciótengely szerinti szerkesztés: a beállítás cselekvése vagy történése (egy gyalogoló ember, 2 ember beszélget, egy autó halad az úton) kirajzol egy tengelyt (mozgásirány vagy nézésirány), a beállítások egymásutánja ezt a vonalat a lehető legtisztábban újra és újra megerősíti, és így egy 180 fokos szögben elénk táruló teret rajzol meg (ami együttjár azzal, hogy a kamerát nem szabad az akciótengely másik oldalára helyezni, mivel így a 180 fokos tér pólusai felcserélődnek);
• beállítás/ellenbeállítás: olyan beállításpáros, mely a teret két ellenkező irányból mutatja, így a tér teljes bemutatásának illúzióját kelti.

A narratív kontinuitás a klasszikus film több szintjén is megnyilvánul: abban, ahogyan a beállítások egymásutánja a történet kronologikus-lineáris idejébe fordítódik le (az egymást követő beállítások a történet idejében egymást követő eseményeket jelenítenek meg), a mozgásirány és a nézésirány folyamatossága, a környezet folyamatossága, a plánméret fokozatos módosítása (totálra nem következik közelkép) − mind azt a célt szolgálják, hogy a nézőt úgy tegyék a történet részesévé, hogy közben az események közvetlen megtapasztalásának illúzióját hozzák létre. Amikor a beállítások linearitása megtörik (például a flashback alkalmazásával), az elbeszélés képi, hangi jelölőkkel hívja fel erre a figyelmet. Ugyanígy a szereplői szubjektivitás jelölése (álmok, hallucinációk, módosult tudatállapotok) olyan szekvenciák által történik, melyek elkülönülnek az elbeszélés „objektív” bemutatásától.

A klasszikus elbeszélő film alapegysége a jelenet, melynek határai és a történet idejében betöltött sorrendjük világosan jelzettek. A jelenet a történet jelenét, itt és most-ját jeleníti meg, ez a jelen idő a jelenetek egymást követő sorával folyamatosan arrébb tolódik, így a néző a történet összes jelentős eseményének tanújává válhat. Még a flashback (visszatekintő elbeszélés) keretében megjelenített múlt is jelenként tapasztalható meg, az emlékezés korlátaira utaló jelek (például elhomályosult kép) legtöbbször csak stiláris szerepet kapnak, és nem járnak együtt a múlthoz való hozzáférés korlátozottságával. Az elbeszélés mindenhatósága azonban a jövő időre nem terjed ki (a jövő idő mosttá tétele lerombolná a valószerűség illúzióját). A jelenet egységes tér-időt hoz létre, melyet a tér- és időkivágatokat képviselő beállítások és a köztük létesülő viszonyok teremtenek meg. A klasszikus jelenet az analitikus vágás elvén alapszik, vagyis a teret és az időt részekre bontja, felszabdalja, és e részek viszonyából jön létre azok koherenciája, egysége. (Az analitikus vágás alternatívája lehet a hosszú beállítás, ahol egy jelenetet egyetlen elnyújtott beállítás alkot, a vágás szerepét pedig átveszi a kameramozgás vagy fix kamera esetén a képmezőt tagoló szereplők vagy tárgyak mozgása. A montázs mint szerkesztési elv abban különbözik az analitikus vágástól, hogy itt a beállítások viszonya felszabadul a tér- és időbeli kapcsolat zsarnoksága alól, a beállítások között olyan elvont viszonyok jöhetnek létre, mint a hasonlóság, ellentét, fokozás, stb. A klasszikus narratíva a hosszú beállítást vagy a montázst kivételes esetben és legtöbbször a szereplői szubjektivitás jelölésére használja.) A klasszikus jelenet általában egy megalapozó beállítással kezdődik, mely megismerteti a nézőt a jelenet helyszínével (ez lehet felülnézet vagy más kameraállásból készült totál vagy nagytotál). A megalapozó beállítást általában egy másik totál követi, majd a tér kisebb térszeletekre bomlik, szekondokra, szűkszekondokra és közelképekre. Ha a jelenet akciótengelye változik, a jelenet újraalapozódik egy totálplán által.

A jelenet terének és idejének ez a fajta szétdarabolása, mely a nézőpont állandó változásával jár együtt, különösen a korai mozi tablószerű tér- és időhasználatával összevetve lehet sokatmondó.