11. lecke: Filmelemzés II.

Felforgatókönyv (Stranger than fiction. Marc Forster, 2006)

A filmes önreflexió legtöbbször egyfajta kizökkentést vagy eltérítést jelent. Paradigmatikus esetei a filmkészítés vagy a filmi médium többé-kevésbé nyílt tematizálása vagy az arra való rejtett utalás, a szereplőként megjelenő rendezői alteregó, a nézői szituációra vagy a médiumra való utalás stb. Ezek a példák megakasztják a filmnézésbe való belefeledkezés élményét vagy a történetbe való elmerülést, ezért általában a kritika ezeket az alkotásokat az öntudatosságként értett önreflexió megnyilvánulásaként ünnepli. A nézőnek ezeket az eseteket úgy kell értelmeznie, hogy amit nézek, az nem a valóság, hanem film, vagy pusztán a valóság illúziója, a szereplők nem hús-vér emberek, hanem színészek. A magasművészeti önreflexió ezen esetei magának a reprezentációnak az aktusát helyezik előtérbe, ezzel szemben a „populáris” önreflexió a történet szintjén jelenik meg, például úgy, hogy a történet megalkotása akadályba ütközik, mivel az a tapasztalat vagy tudás, mely benne, általa megfogalmazódik nem narrativizálható. Míg a klasszikus narratíva az elbeszélői öntudatosságot meglehetősen korlátozza (például Az élet csodaszép-ben a mennyei kerettörténet által elleplezi), és a valóságbenyomás fokozására törekszik, a posztklasszikus és/vagy posztmodern film legtöbbször a történet szintjén építi be az önreflexív jegyeket például az egymásba ágyazott történetek megsokszorozásával, hierarchiájuk elbizonytalanításával, a történetre vonatkozó nézőpontok pluralitásával és végső soron a nézői történetalkotás elbizonytalanításával.