Kasszasikerfilmek („blockbuster”)

A stúdiókorszak válságát követően az első áttörő sikert a 70-es évek közepén megjelenő kasszasikerfilmek jelentették a speciális effektusok és a látványos képi hatások, a digitális technológia bevezetésével: a 70-es években többek között a Cápa (Jaws. Steven Spielberg, 1975), a Csillagok háborúja (Star Wars. George Lucas, 1977), az Alien (Ridley Scott, 1979), a 80-as években a Szárnyas fejvadász (Blade Runner. Ridley Scott, 1982), a Drágán add az életed (Die Hard. John McTiernan, 1988), a Terminátor (The Terminator. James Cameron, 1984), a 90-es években a Jurassic Park (Steven Spielberg, 1993), A függetlenség napja (Independence Day. Roland Emmerich, 1996), Titanic (James Cameron, 1997) a költségvetésüket megsokszorozó bevételeket hoztak, sokakat közülük a történetet folytató vagy annak előzményeit megjelenítő részekkel (sequel, prequel) újrahasznosítottak.

A blockbuster filmek a klasszikus hollywoodi presztízsfilmekhez hasonlóan nagyköltségvetésű alkotások, a 70-es évektől kezdődően azonban gazdasági szinten már nem pusztán a stúdió hírnevét gyarapítják, mint inkább egy olyan világméretű piaci színteret alakítanak ki, ahol a hollywoodi hegemóniának (egyeduralomnak) a befektetett csillagászati összegek nagyságánál fogva nincs kihívója. A filmek története általában a klasszikus narratíva alapjait követi: a (különleges képességekkel felruházott) férfi főhős valamilyen rettentően fontos küldetést teljesít. A történet a nyugati világ egyik nagy narratíváját meséli újra (legtöbbször a Föld vagy a közösség megmentése, mely többféle műfajhoz kapcsolódhat: katasztrófafilm, történelmi film, sci-fi, fantasy, stb.).

A klasszikus filmhez képest is azonban kiemelt jelentőségre tesznek szert a film forgalmazását és bemutatását övező marketingstratégiák. A blockbuster bemutatása általában világszerte összehangolt médiaeseményt jelent, melyet jó előre beharangoznak és jól megtervezett reklámkampánnyal vezetnek fel. A forgalmazók olyan médiakonszernek érdekeltségeit képviselik, melyek egyszersmind a zenekiadók, kábelcsatornák, videojáték-forgalmazók, szórakoztató parkok, játékboltok stb. tulajdonosai. A bevétel nagy része nem is a filmek forgalmazásából származik, hanem a filmeket vagy azok elemeit újrahasznosító, újracsomagoló másodlagos felhasználásból (DVD-kiadások, videojátékok, játékfigurák, filmzene, stb.). Az arculatátvitelen (merchandising) alapuló marketingtechnika a terméket összekapcsolja a médiaeseménnyel, melynek birtoklása státusszimbólummá vagy egy adott közösséghez, szubkultúrához, rajongói klubhoz való tartozás szükségszerű feltételévé válik.

A másik jelentős különbség a klasszikus narratívához képest, hogy ezek a filmek látványosan kiállítják a technikai apparátusukat. Sok esetben maga a történet másodlagos azokhoz a technikai vívmányokhoz képest, melyek lenyűgözik a nézőket (esetleg maga a történet is a technológia dicsőítését szolgálja). Az olyan technikai újítások, mint a Dolby Stereo hangrendszer, a digitális képalkotás (CGI = computer-generated imagery), a vászon többdimenziós kiterjesztése (3D, IMAX, 4D, 5D), a technika olyan fetisizálását eredményezte, mely által − Christian Metz filmteoretikus szerint − a néző azt élvezi, hogy felismeri a filmhatás technikai előállításának módját, és nem válik az illúzió áldozatává.