Elbeszélés és montázs

Szergej Eisenstein, a szovjet montázsiskola egyik kiemelkedő alkotója és teoretikusa, a filmes montázs gyakorlatát több tanulmányában is a XIX. századi irodalmi formáival kapcsolja össze (Eisenstein, Puskin, Maupassant, Gribojedov stb. műveiből vett példákat elemez). Ezekben az összehasonlító elemzésekben Eisenstein a leírásoknak, a költői képeknek elvont jelentéssel való feltöltődését a váltakoztatásukból, dinamikus egymásra következésükből vezeti le. Állítása szerint a költői képek egymás mellé állítása a szimbolikus általánosítás folyamatát váltják ki. Az önmagukban egy konkrét jelenségre mutató érzéki megfigyelések, a „költői képek” egymás mellé állítása kirajzol egy ritmust. A vers vagy regény belső viszonyainak konfliktusain keresztül a képek felszívnak, feltöltődnek olyan felhangokkal, amelyek fogalmi általánosságra tesznek szert. 

Eisenstein elképzelése a vágás jelentésképző szerepéről ebben az összefüggésben azért különösen érdekes, mert segít megérteni, hogy a vágás gyakorlata mint szerkesztési és elbeszélői folyamat a.) hogyan képes jelentés-összefüggéseket létrehozni, b.)  hogy a szimbolikus általánosítás anélkül is működik, hogy az olvasónak történetileg rögzült és általa előzetesen ismert kódokat kellene mozgósítani. Ez azért fontos, mert arra a befogadói szerepre, amelyet Anderson szerint ezek a regények felkínálnak, egyfajta sajátos anonimitás jellemző. Abban az értelemben, hogy a közösségnek, amely ezt a folytonosnak és állandónak minősített formális teret önmagában felépíti, nem kell előzetesen rögzített ismeretekkel, különösebb kompetenciákkal, műveltséggel bírnia. A populáris irodalom elbeszéléseinek újfajta, a 19. században jelentkező olvasószerepe és elbeszélői technikája egyszerre szólít meg egy általános közösséget és kínálja fel az olvasója számára az elbeszélői világ fölött megszerezhető képzeletbeli uralmat. Nem véletlen, hogy azok az elbeszélői technikák, amelyek az elbeszélői bemutatást arra korlátozzák, ami egy szereplői perspektívából érzékelhető, a változó nézőpontú elbeszélés, az olvasó informálásának korlátozása és e korlátozás feloldása a 19. századi elbeszélői irodalomban válnak meghatározóvá. Az olvasói „tekintet” ilyen bevonása az elbeszélésbe azt feltételezi, hogy az elbeszélői világ szerkezete mindenki számára nyitott, mivel az elbeszélés egyszerre képes mintegy önmagából jelentéskomplexumokat létrehozni. Továbbá lehetővé teszi ezeknek a jelentés-(ön)építő rendszereknek a szabad reprodukálhatóságát. A vágásra és a nézőponti elbeszélésre építő elbeszélések egyszerre kínálják fel ezt a „mi”-tudatot mint formális, reprodukálható kognitív és élményszerű tapasztalatot.

Ugyanakkor fontos azt is hangsúlyozni, hogy a vágás eisensteini elképzelése miért nem hasznosítható minden további nélkül abból a célból, hogy vele a XIX. században kiformálódó populáris művészet narrációs technikáit jellemezzük. A montázs eisensteini magyarázatai ugyanis arra fókuszálnak, hogyan működik a sémaképződés a beszéd, az irodalmi és a filmi elbeszélés minimális szintjein. Eisenstein a formaképződést keletkezésében, létrejövésében vizsgálja, és értelemszerűem nem foglalkozik a tömegkulturális elbeszélések másik meghatározó vonásával: azok nagyfokú standardizációjával.