12. lecke: Kortárs televíziós sorozatok

A televízió napjainkban leginkább megújuló és nagy népszerűségnek örvendő műfaja a sorozat, mely bár a filmen belül évszázados múltra tekint vissza, a 90-es évek óta került a formai és a narratív kísérletezés élvonalába.

A sorozatosság, a szerialitás önmagában is a tömegkultúra védjegyének számít: a sorozatgyártás a tömegtermelés egyik eljárásaként alakult ki az ipari társadalmakban, lényege a szabványosított áru tömeges előállítása, melynek során eltűnik az eredeti és a másolat közti különbség (helyére kerül a prototípus és a tömegtermék). A futószalagon előállított termékek költséghatékonyabbak, így a nagy tömegek számára is hozzáférhetővé válnak, a fogyasztásnak a profitérdek által motivált ily módon történő ösztönzése azonban nagyfokú uniformitáshoz vezetett. A futószalagon termelt olcsó tömegcikk a tömegkulturális termelés emblémájává vált.

A sorozatok megjelenése az 1910-es években nemcsak a filmipar gazdaságossági törekvéseit tükrözte (azonos díszletek, történettípusok és színészek felhasználásával minél több filmet előállítani), hanem a közönség rendszeres moziba járását is ösztönözte. A történet lezárásának a felfüggesztése, az ismerős történethez kapcsolódó nézői elvárások felkeltése, a folytatáshoz való hozzáférés elhalasztása, a várt és a váratlan, az azonos és a változó, az ismerős és az ismeretlen elemek közti összjáték mind hozzájárul a sorozatokban lelt élvezet létrehozásához. A sorozatosság alapelve az ismétlés, amely több szinten is megjelenik: a befogadás periodikus jellegében, az epizódok formai és narratív eljárásainak ismétlődésében, a nézők emlékeztetését szolgáló redundancia létrehozásában.

A televízió médiuma azért különösen alkalmas a sorozatok bemutatására, mivel a potenciálisan végtelen (napi 24 órán át sugárzó) műsorfolyam heti vagy napi rendszerességgel ismétlődő műsorokból épül fel. A sugárzás időpontja által meghatározott műsorrend, melyben például elkülönül a főműsoridő az alacsonyabb nézettségű időszakoktól, strukturálja a szabadidő eltöltését, és meghatározza a műsorokhoz vagy esetünkben a sorozat narratívájához való hozzáférés ritmusát. Ha a televízióban követünk egy sorozatot, akkor ki kell várnunk a következő hetet vagy napot, hogy a történet előrehaladásáról újabb információkhoz jussunk. Ez a befogadás idejének olyan típusú szabályozását jelenti, amely a sorozatoknak meghatározó jellemvonása. A televíziós sorozatoknak ma már olyan másodlagos közönsége is kialakult, amely számára az újabb sorozatrészekhez való hozzáférést nem szabályozza a televíziós közvetítés ideje: a műsor videóra vagy DV-re történő rögzítése, a sorozat DVD-kiadásai, a maratoni vetítések a tematikus csatornákon, az online letöltések eltérő mintázatokat hoznak létre a sorozatnézés időpontjára és időtartamára vonatkozóan. A médiumváltás egyrészt felszabadítóan hat a kortárs televízió-sorozatok formai és narratív megoldásait illetően (kevesebb az ismétlés, a redundancia, előtérbe kerül a nagy ívű, több részen vagy évadon keresztül átívelő történetépítkezés), másrészt viszont a műsorrend által meghatározott televíziós szabvány ma is meghatározó a sorozat mint forma tekintetében, különösen a még mindig a televízió számára gyártott, főműsoridőben sugárzott sorozatok esetében.

Két formabontó televízió-sorozat a 90-es évekből: Birodalom (Riget. Lars von Trier, 1994) és

Twin Peaks (Mark Frost – David Lynch, 1990-1991)

A televízió-sorozatok kiválóan példázzák a kereskedelmi csatornák gazdasági érdekeltségét. Ahhoz, hogy minél nagyobb reklámbevételeket könyvelhessenek el, annál népesebb nézőközönséget kell a képernyő elé szögezniük. A kereskedelmi televízió-társaságok a nézőknek szórakoztatást ígérnek, melyért cserébe az idejüket kérik, ennek az időnek egy részét azon gazdasági szereplőknek adják el, akik termékeiket a sorozatok alatt reklámozzák. Michael Z. Newman tanulmánya bemutatja, hogy az amerikai kereskedelmi csatornákon főműsoridőben sugárzott sorozatok szerkezetét hogyan határozza meg mind az évadok, mind az epizódok szintjén a bemutatás időpontja és időtartama.