Látványosság, attrakció

A 70-es évek blockbuster filmjeinek másik, a klasszikus narratívától megkülönböztető vonása a látványosság vagy attrakciós jelleg előtérbe helyezése. Látványosságon itt most nem egyszerűen a vizuális narráció képi eszközeinek hatását értjük, mely utóbbiak éppen a történet megszerkesztését segítik (például a szubjektivitás, a gyakorítás, a leírás jelölése által), hanem azokat a képi hatásokat, melyek nem „könyvelhetőek el” a narratíva rendszerében, vagy nem merülnek ki a narratív jelentésekhez való hozzájárulásukban. Az ily módon felfogott látvány fogalmának is többféle meghatározása van: Kristin Thompson egyfajta „filmi többletről” (cinematic excess) beszél, amely bár a filmi stílus fontos eleme, de nem rendelhető alá a narratív értelemnek; Geoff King a látványosság olyan pillanatait hangsúlyozza, melyek „közvetlenebb érzelmi és tapasztalati hatást” váltanak ki a nézőből.

A leghatásosabbnak Tom Gunning felvetése bizonyult, aki a korai, klasszikus szempontból prenarratívnak tekinthető mozit úgy jellemezte, mint amely a klasszikus narratíváétól teljesen eltérő nézői mintázatot alakított ki. A klasszikus narratíva voyeurisztikus bevonódást előfeltételez a néző részéről, melynek alapja a néző és a történet világának hermetikus elválasztása: a néző úgy lesi meg – a nézőtér sötétjében – a vásznon történteket, hogy közben az ő pozíciója észrevétlen marad a megfigyeltek számára. Ezt a nézői beállítódást támasztja alá a színészek számára előírt kamerába nézés tilalma (ha mégis belenéznek a kamerába, akkor ezt a tekintetet kivédi valamilyen diegetikus motiváció, így nem éri el a néző tekintetét). A korai mozi ezzel szemben nagyon is tudomást vesz a nézőről: a színészek állandóan a kamerába néznek (a kamera a néző képviselőjévé válik, mintegy megnyitja a nézőtér és a filmtér kapcsolatát), a néző felé hajlonganak. Ez az exhibicionista előadás a néző vizuális kíváncsiságára alapoz. Míg a narratíva általában egy rejtély megoldásának formájában adódó történet intellektuális megszerkesztésére hívja a nézőt (melyet érzelmi bevonódással és a képek vizuális narrációjával támogat), a korai mozi az érzéki, pillanatnyi hatások kiváltásával olyan „jelenléthatásokat” (Gumbrecht) hoz létre, melyek a néző lehengerlésére törekszenek. Ennek a nézői magatartásnak a gyökereit a korai film tömegkulturális gyökereiből is levezethetjük. A populáris színház (vaudeville, varieté, cirkusz) számos eleme (bohózatok, bűvészek, akrobaták, komikusok, táncosok, állatidomárok) attrakcióként jelenik meg a korai moziban. Az 1908 utáni moziban viszont a populáris (ponyva, rövidtörténetek) és magasirodalom elbeszélői mintázatainak átvétele (aminek elsődleges célja a nézőközönség kiszélesítése a középosztály meghódításával) a filmet a klasszikus narráció útjaira terelte, mely kevés teret hagyott az exhibicionizmust, a látványosságot, az attrakciót nyíltan kiállító, közvetlen(ebb) megszólításnak.

A blockbuster filmek látványos pillanatai, amennyiben felfüggesztik a történet előrehaladását, képesek a diegetikus illúzió megtörésére – akár úgy, hogy kiváltják a filmhatás technikai kivitelezésének a csodálatát, vagy olyan testi, zsigeri hatást váltanak ki, amely kiemeli a nézőt a történet és az elbeszélés fennhatósága alól. A vizuális sokkolás tűzijátékszerű felvonultatása különösen jellemző a horror műfajára vagy a horrorelemekre (gondoljunk az idegen lény különböző alakváltozataira, sokkoló megjelenéseire az Alienben) és az akciófilmekre, melyek gyakran inkább az egymást követő látványos harcjelenetek laza füzéreként jellemezhetőek, mintsem a rejtélyként felfogott történet elbeszéléseként. Az ilyen megborzongató, elkábító vagy felkavaró pillanatok idővel (a trükkök és effektusok ismétlésével) már csak puszta hatássá válnak, attrakciós jellegük „megszelídül”.

A leglátványosabb, trükköket és mutatványokat felvonultató jelenetek általában a történet tetőpontján, a hős szorult helyzetének a pillanatában következnek be. A Die Hard a történet és az érzelmi bevonás szempontjából legfokozottabb jelenete, a Nakatomi pláza látványos felrobbantása, azután következik be, hogy a rendőr főhős, John többszörösen megsebesült: mind fizikailag, mind lelkileg a legérzékenyebb helyzetbe került. A két jelenet (a vallomásos, felesége iránti érzelmeit megjelenítő és a fizikai cselekvésen és látványos robbanáson alapuló szekvencia) egymás mellé rendelése önmagában is felveti az akciófilmes műfaj alapkérdéseit.

A Die Hard kezdő expozíciós része felvázolja John házasságának a megromlását. A románcos történet viszont pusztán csak egyik cselekményszála a filmnek, a másik a terroristáknak álcázott rablók színrelépéséhez fűződik, akiktől John leleményesen és bátran megvédi feléségét és a multicég munkaközösségét. A fizikai erőszak, a rablók legyőzése viszont nem ad önmagában választ a kezdeti problémára, John cselekvései nem a házassági válságot oldják meg, hanem azt bizonyítják, hogy ő erős férfi. A történet oksági és logikai szintjén felvethető a kérdés: Egyáltalán miért van az akciófilmnek szüksége a románcos kerettörténetre, amikor a film éppen ezáltal rombolja a cselekvések és következményeik logikai szükségszerűségét? Milyen érzelmi megalapozást nyer a külső, fizikai akció látványossága a családi értékeknek a középpontba állítása által? A néző érzelmi bevonása és a románcos történetben való érdekeltté tétele bizonyos értelemben célt ad az egyébként öncélú, általában destruktív, romboló, de látványos cselekvéseknek. A Nakatomi-pláza látványos lerombolása így nem pusztán öncélú látványosság, hanem a narratív értékrendszerbe sokszorosan befűzött jelentések csomópontja. A torony a multinacionális cég (mely John feleségét „elrabolta”, s mellyel magányos harcosként úgy tűnik, nem tudja felvenni a versenyt) fallikus emblémája, felrobbantása a főhősnek az autoritással és a hatalommal szembeni tiszteletlenségét, a rablók figyelemelterelő akcióját, a túszok kiszolgáltatottságát, az FBI hozzá nem értését is megjeleníti. Ma már a Die Hard látványos hatásai az akciófilmek kötelező elemeivé váltak, s bár nem függetleníthetőek a narratív jelentésképzéstől, olyan elágazási pontokként is szolgálhatnak, melyek megnyitják a történet értelmezését a kevésbé nyilvánvaló metaforikus jelentések előtt.

Die Hard: a Nakatomi pláza látványos felrobbantása

Összefoglaló táblázat: Az alábbi táblázat általánosítva és ezért egyszerűsítve összefoglalja a történeti felosztáshoz kapcsolódó legfontosabb kulcsszavakat az elbeszélés, a nézői pozíciók, valamint a főbb források vonatkozásában.