A „tömegkultúra”, „populáris kultúra” értékelő és leíró fogalmai

A népszerű vagy populáris irodalom és kultúra, valamint a magasirodalom és -kultúra közötti különbségtétel változó jelentéstartalmú, történetileg létrejött oppozíció, amelynek egyik lehetséges jelentésvonzata egy minőségbeli szembeállítás. A „magaskultúra”, „elitkultúra” vs. „tömegkultúra”, „populáris kultúra” megkülönböztetésekhez (és az ehhez hasonló szembeállításokhoz, mint amilyen a szépirodalom vs. szórakoztató irodalom, lektűr, továbbá szerzői film vs. műfajfilm stb.) a hétköznapi nyelvhasználatban gyakran értékelő gesztusok társulnak. Ezt legegyszerűbben úgy lehet összefoglalni, mint értékes, kanonizált, valamint tömeges fogyasztásra alkalmas és egyben kevésbé minőségi közötti, mint elmélyült és nevelő hatású, valamint felszínes és pusztán szórakoztató közötti megkülönböztetést.

Ezen oppozíció tagjainak már a változó megnevezése is jelzésértékű a hozzájuk kapcsolódó minősítések tekintetében: nem nevezhető semlegesnek, hogy „tömegkultúráról” vagy „populáris kultúráról”, „népszerű kultúráról” beszélünk. Míg ez utóbbi inkább a kultúrafogyasztási szokások felől írja le a tárgyát (most eltekintve attól, hogy a népszerűség magaskulturális alkotásokra is jellemző, vagy jellemző lehet – lásd Shakespeare-t mint márkanavet), az előbbi leginkább a „tömegre” irányuló, a 19. században intenzívvé váló, politikai és esztétikai érdeklődésre vezethető vissza. Természetesen a „tömeg” fogalmára irányuló reflexiónak szintén megvoltak a jóval korábbi filozófiai-esztétikai előzményei (ilyenek pl. a természeti jelenségekre irányuló esztétikai vizsgálatok). Ezek az esztétikai fejtegetések képezik többek között annak a 19. század során elkezdődött diskurzusnak az alapját, amely arra irányult, hogy a modern termelési és kommunikációs formák kialakulásával hogyan alakulnak át a politikai részvétel 18. századi formái. A „tömeg” tapasztalata nem úgy jelentkezik, mint a partikularitásukat időszakosan levetkőző polgárok okoskodó közege, hanem mint az irányított véleményformálás (kevés véleményformáló határozza meg sokak véleményét) befolyásolható tárgya (ehhez a kérdéshez vö. Jonathan Auerbach – Russ Castronovo: Tizenhárom tézis a propagandáról ). Továbbá olyan, elsősorban a nagyvárosi terekhez kapcsolódó szociális és tárgyi tapasztalatként jelentkezik, amely már nem individuális és nem szilárd, világos kontúrokkal bíró struktúrákon alapul.

 Az, hogy miként vélekedünk a tömegkultúráról, elválaszthatatlan a kortárs szociális és politikai berendezkedésről, a mediális környezetről, a médiahasználati szokásokról alkotott vélekedésünktől is. Röviden, hogy mit gondolunk „tömegkulturális” gyakorlatokról, az sosem pusztán egy önmagában álló esztétikai ítélet, hanem akarva-akaratlanul annak a viszonynak is a függvénye, ahogy a művészeti szféra és a modern- és legújabb kori társadalom szociális és mediális viszonyainak kapcsolatát érzékeljük.

A „magas” és „népszerű” közötti értékelő megkülönböztetés (legyen szó egyes esztétikai alkotások megítéléséről, kanonizált és kánonon kívüli alkotások szembeállításáról, befogadói magatartásmódokról, szokásokról, az esztétikai viselkedést csatornázó intézményekről, intézményi feltételekről vagy akár szociális viselkedésről) mellett léteznek ugyanezeknek a megkülönböztetéseknek más lehetséges tagolási elvei is. A szembeállítás más lehetséges értésmódjai (mind a hétköznapi, mind pedig az akadémiai nyelvhasználatban) e megkülönböztetés társadalmi, szociológiai feltételezettségéből indulnak ki. Eszerint az inkább deskriptív, vagyis a jelenségeket nem (egyértelműen) minősítő, hanem azok párhuzamos és egymásra vonatkoztatott jelenlétének tényéből és szükségszerűségéből kiinduló magyarázatok szerint a „magaskultúra” és a „tömegkultúra”, „populáris kultúra” fogalmai a kultúrafogyasztásban vagy általában a kulturális folyamatokban való részvétel eltérő formáira utalnak, amelyek egyrészt nagy szerepet játszanak a társadalmi tér tagolásában, másrészt részben eltérő (intézményi, produkciós, befogadói) logikát is követnek. Ezért e fogalomkörök közvetlenül nem is feltétlenül összevethetők, tehát aszimmetrikusak.

Ennek az aszimmetriának a magyarázatához (vagyis hogy a „tömegkultúra” és a „magaskultúra” fogalmai egymást kölcsönösen meghatározó fogalmak, ugyanakkor eltérő összefüggésekre utalnak) idézzünk fel dióhéjban két állítást. Az egyik Bényei Tamás tanulmányából[1] (Bényei 2009) származik, aki arra emlékeztet, hogy a populáris irodalom fogalmát olyan „reziduális” fogalomnak szokás tekinti,[2] amelynek a „jellemzése […] többnyire azoknak a vonásoknak a felsorolásában merül ki, amelyek megkülönböztetik az Irodalom (a magas irodalom) már rögzült sajátosságaitól.” Vagyis általában populáris irodalomnak az irodalom azon részét nevezik, amely nem alkalmas arra, hogy azokkal a professzionális olvasási technikákkal tegyük vizsgálat tárgyává, amelyek a szépirodalom vizsgálatának esetében működőképesek. Állítása szerint a professzionális olvasóközönség (amely szimbiózisban van a magas irodalommal) ha kritikusként nyúl a populáris irodalom termékeihez, akkor annak „helyes használati”, fogyasztási módját vizsgálja – a populáris kultúrához való odafordulás egyben erodálódó legitimációjának a visszanyerését is szolgálja. Vagy ez az odafordulás a „megnemesítést” célozza, azaz időszakosan a tömegkultúra némely művének beemelését a saját kánonba. De míg – fogalmaz Bényei – a professzionális olvasóközönség foglalkozik a „tömegkultúrával”, a populáris kultúra intézményei részéről nem tapasztalható hasonló érdeklődés a szépirodalom iránt. „A populáris irodalmat mint kategóriát a magas irodalom és az irodalomtudomány találta ki (az egyes – korántsem egységes vagy egynemű – szubkultúrák és kulturális termékek közös fogalmi térben való összevonása révén).  […] A populáris irodalomról való tudományos beszéd módozatait a vágy, a gyász és az önlegitimáció modalitásai határozzák meg” – összegez a szerző.

A másik állítást Bárány Tibor szövegéből (Bárány 2011) kölcsönözzük, aki a jelenséget, hogy a szélesebb közönséget elérő folyóiratok a legritkább esetben közölnek kritikát lektűrről (a szerző nem a nemzetközi, hanem a magyarországi trendekről beszél), és azokról elemzések, tanulmányok is csak ritkán születnek,[3] olyan újratermelődő előítéletekre vezeti vissza, amelyek döntően megteremtik annak lehetőségét, hogy az (értékelvű) fogalmi szembeállítás egyáltalán fennmaradjon.

A két megidézett szöveg (különböző hangsúlyokkal ugyan, de) azt fogalmazza meg, hogy mind intézményes szinten, mind pedig az egyéni befogadói tapasztalatban az értékelés mozzanata meghatározza a fogalom tárgyát: így legalábbis módszertani értelemben érdemes különbséget tenni „lektűr” és „lektűrré olvasás” vagy fordított esetben „szépirodalom” és „szépirodalmi olvasás” között. Magyarán az, hogy valamit lektűrnek minősítünk (Jókai példája), vagy éppen fordítva: szerzői filmként olvasunk (a Hitchcock filmek esete), nem feltétlenül és kizárólag az adott esztétikai alkotás önmagában vizsgálható, saját tulajdonságaiból, hanem egy adott értelmezői közösség interpretációs és legitimációs gyakorlataiból is következik.