Műfajok versengése

A film nem sorolható be egyetlen műfaji sémába sem maradéktalanul. Capra filmjeit általában a kisvárosi vagy családi vígjáték kategóriáiba sorolják. Itt is bővelkedünk vígjátéki szituációkban: az akaratlan vízbepottyanás, Mary meztelensége és a bokorban való csapdába esése, Billy bácsi és Clarence angyal egymást tükröző ügyetlenkedései, az égi és a földi történet egymásra vetülése. Billy bácsin, Carence-en kívül Sam és több mellékszereplő is egyértelműen vígjátéki figura. A film a vígjátéki értékrend megerősítésével zárul (a kisvárosi otthonteremtés mellett foglal állást), de a zárlat mégsem törölheti el vagy helyettesítheti a folyamatos lemondásokat, amelyekre George kényszerül. Az áldozathozatal, az önfeláldozás, a sors passzív elfogadása a melodrámai hősök attribútuma, ahogyan a morálisan sarkított, kiélezett oppozíciók is. George és Potter ellentéte olyan bináris oppozíciókban fordítódik le, mint a barátság és az üzlet, a segítőkészség és a kizsákmányolás, az eszmék és a racionális kalkuláció végletes ellentétei, de ezeknek nem sok köze van a film alapkonfliktusához (menni vagy maradni). Potter figurája arra szolgál, hogy a hős belső konfliktusát külsővé tegye, az ellenség benne tárgyiasuljon. Ő egyedül fogalmazza meg George szorongatott helyzetét, csapdában vergődését.

A vígjáték és a melodráma az integrációs műfajokhoz tartoznak schatzi értelemben, és valóban érezni a bekebelezés, a beillesztés visszahúzó, megbéklyózó erejét. E gravitációs erővel szemben George a távoli, egzotikus helyszíneken játszódó kalandtörténet főhőseként látná magát legszívesebben, ezért is esik annyira rosszul, amikor Mary hímzett képén a kalandorhős kifigurázott alakjával szembesül. A családi-anyai kód a kalandtörténet megidézésén kívül még egy alkalommal adja át a helyét a macho kódnak, s ezzel a rend rítusainak. Ez nem más, mint a pottersville-i antiutópia, melyet az angyali közbeavatkozás George számára megjelenít. A napsütéses kisvárosból hirtelen alvilági hely lesz lövöldözésekkel, szirénákkal, erőszakkal. A korábban megismert szereplők is árnyoldalukat mutatják: Violet prostituált, Mary könyvtáros vénkisasszony, a patikus alkoholista, a rendőr erőszakos. A film noir jegyeit felmutató betét pusztán csak jól körülhatárolható zárványként tud (egyfajta hipnózisként vagy hallucinációként) megjelenni a napsütötte vígjátékban.  

A megidézett műfajok versengése és az általuk aktualizált értelmezési keretek is hozzájárulnak a lezárásban látszólag véglegesen elvarrott szálak felfejtéséhez, felbontásához. A lezárás azt sugallja, hogy George egyéni érdemei hozzájárultak a kisváros boldogulásához, egyszerre ünnepli az egyén tetterejét és a közösségi értékeket, miközben a történet konfliktusa éppen ezek ellentétéből adódott. Azáltal, hogy összebékíti az egyéni és a közösségi érdekeket, ez a film is egyfajta megoldást kínál az ideológiai feszültségek kezelésére. Ennek során ugyanakkor valami többletet is kitermel, amely nem simítható bele a kauzális események sorába, ez pedig a lemondás története, a főhős cselekvésképtelenségének a megmutatása, mely azt is világossá teszi, hogy a klasszikus film hőse nem szabad, hanem családi, rokoni, baráti és közösségi viszonyok hálójában vergődik.