A film története

A filmi narrációban megjelenő konfliktus oka, hogy Harold meghallja a narrátori hangot. Kérdés, hogy miért éppen ezen a ponton lesz figyelmes erre a belső hangra, melyet, mint később kiderül, a történet világában senki más nem hall, csak ő. A válasz inkább következik a narrációs eljárásokból, mint a történet motivációs viszonyaiból: a filmben ezen a ponton váltja fel a kivonatos narrációt a jelenetező narráció, ez ideig nem volt alkalmunk Harold szereplői nézőpontjához hozzáférni. Ezt a nézőpontot a rejtélyes hanggal való „dialógus” képviseli, melynek színre vitele megint csak a médiumok narratív sajátosságainak figyelembe vétele alapján lehetséges. A filmnek ezen a pontján az epikai fikcióra jellemző hangkommentár hallucinatórikus belső hanggá válik, melynek jellemzője, hogy eldönthetetlen, hogy képzelt vagy valós, külső vagy belső hang a forrása. (Ezt az eldönthetetlenséget épp a filmi médiumnak a kép és a hang sajátos viszonyára vonatkozó lehetőségei hozzák létre, mégpedig az, hogy a film a képet és a hangot össze- és szét is kapcsolhatja egymással – ez alapján különítünk el képen belüli és kívüli hangot [voice on/off screen], valamint diegetikus [a történet teréhez kapcsolódó] és nondiegetikus [a szereplők számára hallhatatlan] hangot.) A képen kívüli testetlen hang (az epikai fikció öröksége) vagy a képen belüli hallucinatórikus hang közti eldönthetetlenség ugyanannak a pillanatnak a kísértetiességét idézi fel, melyet Harold akkor tapasztal, amikor úgy érzi, hogy valaki kisajátította a gondolatait, a saját gondolatait beszéli el.

Harold és a regény narrátora közti „dialógus”

Ha a hangot Harold életének narrációjaként fogjuk fel – márpedig Harold ezt teszi –, akkor ez magának a történetmondásnak a létére vonatkozó határátlépésként tételezhető. A narratívák – meghatározásuknál fogva – egy alapvető szétválasztáson alapulnak, mely elkülöníti a narrátor és a narratívában cselekvők világát és hatáskörét. A cselekvés és az elbeszélés ilyen különválasztása a klasszikus narrációban meghatározó jellegű. A modernista narráció a jelfejtő, értelmező szereplők bevezetésével a szereplőket a narrátori ágencia kihelyezett képviselőivé avatja. De még ezekben a szituációkban sem mondhatjuk, hogy a narráció és a cselekvés egybeolvadna vagy érintkezne egymással. Pontosan ez történik a Felforgatókönyv fiktív történetében: Harold egy történet szereplőjeként ismer magára, és hamarosan az is világossá válik, hogy Harold mint filmbeli szereplő fölött a beágyazott regény narrátora rendelkezik hatalommal. A film fikciós szerződése, melyet nézőjével köt, tehát a következő: fogadjuk el, hogy ez egy olyan világ, melyben előfordulhat, hogy a regények szereplői a valóságban létező emberek. Ez a narratív határsértés az élet és a narratíva közti különbségre reflektál, vagy a történet keretein belül ezt próbálja felszámolni. A film egyik IMDB-összefoglalója a következő kérdéssel indít: „Mindenki tudja, hogy az élet egy történet. De mi van akkor, ha történetté lesz az életünk?” Az élet és a narratíva közti fő különbség, hogy a saját életünkre nincs rálátásunk annak vége felől. A lezárásnak ez a kiemelt szerepe, melynek fényében az események jelentést nyernek, a narratívák kitüntetett alakzata, melyet saját életünk narrativizálásában csak a vég előrevetítésével tudunk szimulálni. Edward Branigan szerint, ha a narratív szituáció minden ágense egyformán sokat tud a történetről (vagyis nincs tudáskülönbség köztük), akkor a narratív szituáció „beomlik”: a kezdetet és a végpontot elválasztó lineáris előrehaladás értelmét veszti. Pontosan ez a különbség jelöli ki a történetben cselekvő szereplők és a cselekvést utólagosságában (hatásában, következményeiben) perspektiváló narrátor időhorizontjai közti különbséget. (Az időbeli távolság a homodiegetikus narráció esetében is fennáll: a narrátor egyes szám első személyű elbeszélése korábbi cselekvéseire vonatkozik.)

Ezt a különbséget a legélesebben Harold saját, közelgő haláláról való értesülése számolja fel. Ez a halál nem hasonlít az orvosi diagnózishoz sem, mivel visszavonhatatlanul lezárt, és múlt időben hangzik el: „Távolról sem gondolta/Nem is sejtette, hogy ez a látszólag ártalmatlan dolog közeli halálához vezet.” („Little did he know that this simple, seemingly innocuous act... would result in his imminent death.”). A demiurgoszi mindenhatóságnak és a szereplői tudásnak ez a részleges kiegyenlítődése (= Harold tudomást szerez a saját haláláról) adja a film történetének a konfliktusát. A film utolsó jelenete (a regény befejezésének újraírt változata) a mindennapok banális, de jelentőségteljessé váló kis eseményeit ünnepli. („Nem szabad elfelednünk, hogy mindezek a nüanszok, apróságok [bajor cukormázas keksz, egy kedves gesztus, egy apró biztatás vagy egy regény], melyeket életünk csecsebecséinek tekintünk, valójában nagyobb és nemesebb célt szolgálnak: életünk megmentését.”)