7.1. A genetikai kutatások

Napjainkban a nyelvészek egy újabb terület felé fordultak, a genetikában keresik a nyelv és nyelvelsajátítás forrását. Többek között azt vizsgálják, hogy vajon van-e összefüggés bizonyos gének és az emberi nyelv között. Mivel minden embercsoportnak van nyelve és normál körülmények között minden egyén legalább egy nyelvet elsajátít, feltételezik a nyelv biológiai meghatározottságát, ami tehát, úgy vélik, génjeinkben kódolt formában található. Következésképpen a nyelvre való képességért felelős gén vagy gének azonosítását tűzték ki célul (Szalontai, 2014).

Genetikai vizsgálatokat folytattak a témában. Az öröklődés és genetikai eredet között párhuzamot feltételeznek. Eszerint, amennyiben egy rendellenesség adott család esetében több generáció tagjai körében felfedezhető, akkor a háttérben genetikai okok feltételezhetők. Fisher és Monaco az Oxfordi Egyetemen végzett vizsgálatokat a KE családban, melynek számos tagjánál regisztráltak egy bizonyos nyelvi zavart^[1]. Nehézséget többek között az igeragozás és egyeztetés okozott számukra. Az eredmények alapján úgy tűnik, hogy létezik egy úgynevezett „nyelvi gén”, ami a FOXP2. A hibás gén valószínűleg az ember 7-es kromoszómájának egy szegmensében található (idézi Szalontai, 2014; Venetianer, 2010). A gén meghatározó szerepének bizonyítása céljából egereken is végeztek különböző kísérleteket. Ezek végkifejlete arra enged következtetni, hogy a FOXP2-fehérje a központi idegrendszer meghatározott struktúráinak és funkcióinak kialakulását befolyásolja. A génnek két olyan mutációja van, melyek specifikusan az emberre jellemzőek (Venetianer, 2010).

Ezt követően a következő kérdést abban látták, mennyi génre van szükségünk a beszédhez. A nyelvi készség összetett jelenség lévén nem korlátozódhat csupán egy génre. Külföldi kutatók a szakirodalom áttekintését követően 34 gént határoztak meg, melyek összefüggésbe hozhatók különböző nyelvi zavarokkal. Ezeket három csoportba sorolták. Egyrészt bizonyos gének izolált körülmények közötti meghibásodása a nyelvi képességek romlásában mutatkozik meg. Másrészt a beszédben vagy nyelvi zavarban megnyilvánuló örökletes betegségek hátterében álló gének csoportját különböztették meg. A harmadik csoportba komplex betegségek kerültek, mint például az autizmus vagy a Williams-szindróma. Bár eltérő mértékben és nagyon változatos tünetekkel, de valamennyi érintett személy esetében a nyelvi képesség károsodásával találkozunk (Szalontai, 2014).

Tehát bizonyos gének károsodása nyelvi problémákkal társulhat. Azonban a gének nem csak problémák, nehézségek forrásai lehetnek, hanem a nyelvek közötti különbségekért is felelhetnek. Dediu és Ladd tanulmányában (2007) arra a következtetésre jutott, hogy a tónusok nyelvbéli használata genetikai alapokon nyugszik, melynek hátterében valószínűleg két meghatározott allél található (idézi Szalontai, 2014).