3.1.4.1. A koevolúciós hipotézis

Egyes kutatók egészen odáig mennek, hogy egy olyan spontán együttfejlődést (koevolúciót) feltételeznek melynek során az egymásnak nyújtott előnyök révén ember és kutya-ős kölcsönösen növelte a másik evolúciós sikerességét. És hogy mi mit tanulhattunk a velünk együttműködésre lépő farkasoktól? A modern ember sikerességének oka a társas kapcsolatok, kommunikáció és kooperáció olyan szintű kifejlődése, melyek őseikre nem volt jellemzők, és amelyeknek egyes elemeit éppen a farkastól leshette el az ember, mikor észak felé vándorolva benépesítette Eurázsiát. Az ott élő farkasok különleges kommunikációs és kooperációs tulajdonságaiknak köszönhetően foglalták el a csúcsragadozó szerepét. A farkasok „pásztorkodtak” zsákmányállataik felett, követték a vándorlást, és kiválogatták a csordákból az elgyengült példányokat. A területre újonnan belépő ember felismerte a rendszer előnyeit, elsajátította a szociális viselkedési technikákat, a kooperatív vadászatot, majd terelés módját, márpedig ez életbevágóan fontos feltétele lehetett az ember jégkorszak sanyarú körülményei között való túlélésének (Schleidt, 2003, http://www4.uwsp.edu/psych/s/275/Science/Coevolution03.pdf)

Egyesek feltételezik, hogy az ember még a beszédfejlődés felgyorsulását is részben a kutyáknak köszönheti: ugyanis a kutyák tartásával többé már nem volt szükségünk az eredetileg fejlett szaglóképességünkre (hiszen ők szolgáltak „szagjelzőként”), s így lehetőség nyílott olyan anatómiai változásokra (arcszerkezet megrövidülése) amely lehetővé tette az emberi beszéd kifejlődését. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy bár a „koevolúciós” elképzelés igen tetszetős, és alapvetően hihető is, eddig nem igazán találtak rá tudományos bizonyítékot (az efféle állítások bizonyítása mindig nagyon nehéz).