2.1.4. Kultúra

Mai korunkban is kívánatos lenne egy olyan magasrendű kultúra, amely nemcsak elvben hozzáférhető mindenki számára, hanem amelyben a társadalom egész működése biztosítja, hogy hozzá is férjen. (Lappints, 2002) A személyes világtudat kialakulásának alapvető feltétele, hogy a különböző korok és jelenünk meghatározó értékrendjeit, eszméit, világnézeteit, vallásait a tanulók/egyének kellő alapossággal megismerjék, megvitassák: a természeti népek néhány sajátos világfelfogását, az ókor és a középkor nagy eszmeáramlatait, legalább négy-öt világvallást, az újkor és századunk néhány nagy hatású pozitív és negatív eszmerendszerét, és szerepét az országok, az emberek közötti kölcsönhatások szabályozásában. (Nagy, 2002) Az ember úgy van megalkotva, hogy csak akkor lehet képes egyáltalán az életre, ha megismeri a természetet, ha tapasztalatot tud szerezni a világról. Életének szolgálatára alkalmassá tett környezetét nevezzük kultúrának: „Pontosan ugyanazon a helyen, ahol az állatnál a környezet áll, az embernél a kultúra világa található.” (Kálmán, 2002. 68. o.) A társadalom, a közösség kultúraszintje adja meg a társadalomban, a közösségben jelen lévő tolerancia szintjét. S magas szintű tolerancia, elfogadás, illetve intézményes segítség nélkül nem is lehetséges eredményes beilleszkedés, nem következhet be a fogyatékossággal élő ember előtt meredező korlátok ledöntése. Ezek hiányában csak súlyos előítéletek vannak, melyek falként magasodnak közte és a többi ember között. (Kálmán, 2002)

A kultúra, a hagyományok, a tudás átadása az értékmegőrzés legfontosabb feladata. A ló jelentése, szerepe, története értékformáló, értékteremtő erővel bír, hiszen a magyar nép történetét, hiedelemvilágát gazdagon átszövi ennek az állatnak a létezése. A lovasterápiás foglalkozásokon a lovasok nyitottak, figyelmesek, érdeklődőek, s ebben a légkörben lehet nekik mesélni – akár képeket is mutatva – a ló történetéről, önmaguk gyökereiről. S van miről mesélni, hiszen kultúránkban, hagyományainkban a fogyatékossággal „megáldott” táltos szerepe meghatározó jelentőséggel bírt a közösség életében. A fő vallási forma a honfoglaló magyaroknál a sámánizmus, mely vallás a világot összefüggéseiben szemléli. A sámánok egy csoportjának táltos volt a neve. (Deér, 1993) A pogány magyarok hitvilágában és mindennapi életében fontos szerepe volt a világ egységét, harmóniáját biztosító táltosnak. A táltos különleges képességekkel megáldott ember. Születéskor már ott a jel, mely mutatja, hogy az újszülött táltosszerepre szánt. E jel pedig a fogyatékosság jele, hisz fölös számú csontja, illetve foga van. Ha majd nagykorában elfogadja a hivatást, akkor napokon keresztül alszik, halottnak is hiszik. A táltossá válás folyamata kimerítő és fájdalmas: a táltosjelöltek közül sokan elájulnak, hisztérikus rohamokat, idegösszeomlást is kapnak, mások epilepsziások lesznek. Végezetül a táltos alvó, esetleg tudatvesztett állapotban nyeri el tudományát. Azonban ha a táltosjelölt nem fogadja el a kiválasztást, akkor nem kerülheti el a büntetést, hogy a többi táltos megnyomorítsa. A táltos „fölösleges csontja” vagy többletfogsora, hatodik ujja, tehát fogyatékossága éppen hogy nem képességcsökkenés, hanem valamiféle képességtöbblet jele. Ugyanakkor azonban táltosnak lenni nemcsak kitüntetett állapot, hiszen a népek tartanak is a táltostól, igyekszenek távol lenni tőle. (Kálmán, 2002)

Az ősmagyar hitvilágban a táltos, aki bölcs és gyógyító ember is volt, sámándobjával, égi lovával „utazott” különböző szellemi régiókba, hogy megoldást találjon népe bajaira. A ló gazdag szimbóluma átitatta ősi hitvilágunkat, meséinket (pl.: Fehérlófia, táltos-mesék). Számos nép kultúrájában a ló olyan szimbólum, mely évezredeken keresztül befolyásolta, meghatározta az emberek történelmét, meséit, hiedelemvilágát. Gondoljunk csak bele, hogy a lónak milyen sokrétű jelentése volt az elmúlt korokban. A ló ősképe a fekete (vagy fakó) vadló, mely a Föld és a vizek mélyének, az éjnek, a Holdnak, a vegetációnak, a totemisztikus ősanyának, a szexualitásnak és a halálnak, álomnak és mágiának a jelképe. A lóanya a faistennő állatmása (skandináv Yggdraszil világfa mítoszában), Luna holdistennő szekerét egy fehér és egy fekete ló húzza (telihold-, újholdjelképek), Héraklész Arión holdparipán lovagol, a holdtáltos a hajdani lovas népek napistenének hátasa, holdcsikó a mesehős segítője, „holdas” paripán nyargal a mondák Mátyás királya. A ló szexuális jelképként a kezdetektől a napjainkig jelen van az európai kultúrtörténetben. A mesék sárkányainak, boszorkányainak vaslova, ércménese van. A bűbájosok: a boszorkányok, a táltos, a garabonciás ló képében járnak. Dionüszosz kis-ázsiai beavatási szertartásaiban a megszállott hívők jelképes értelemben az isten lovaivá lettek. Dionüszosz kísérőinek, a félig ember, félig ló kentauroknak a mitológiája részben erre épül. A héroszok (Bellerophontész, Perszeusz), fiúistenek (Világügyelő Férfi, Jézus Krisztus: Jel 19,11), mesehősök, harcias és vadászó szentek (György, Márton és Hubert), kozmikus síkon a bennük megszemélyesült Nap (Héliosz, Illés, Szúrja stb.) fogatát húzza, vagy hátasállata lesz.  A ló szimbolikája azzal, hogy a hátára ült az ember, szembetűnően megváltozik. Szoláris mítoszokban, mesékben a ló és lovasa a teljesség, a győzelem jelképe: kettősükben egyesül a négy elem, a Nap és a Hold, a fény és árnyék, nappal és éj ereje, varázsa, ettől legyőzhetetlenek. A győzelem érzését a lovon ülő személy megérzi, megtapasztalja (2.21. ábra).

2.21. ábra: A győzelem érzése. [Forrás: saját gyűjtemény]

Az asztrológiában a Nap és Hold csak együtt közömbösítheti a Szaturnusz ártó hatásait, a mesékben a hős segítője (táltosa) által „kerül nyeregbe” a Gonosz ellen. Honfoglalásmondánk szerint új hazánkat fehér lovon váltottuk meg. A földrészek közül a ló Európa attribútuma. (Hoppál, 1995; Hevesi, 2012)

A lónak amellett, hogy gazdag szimbolikája van, érdekes, ősi múltra visszatekintő történettel is rendelkezik. A faj eredete nagyon régi időkre, mintegy hetvenmillió évre nyúlik vissza. A paleontológusok szerint a ló ekkor még nem volt nagyobb a kutyánál, és ez idő tájt Amerika síkságait járta: neki adták a szép eohippus nevet, ami azt jelenti, hogy a „hajnal lova”. Egy nap, három- vagy négymillió évvel ezelőtt, az idők hajnalának ez a kis lova nyugat felé vándorolt, áthaladt egy földszoroson, amit jóval később Bering-szorosnak kereszteltek el, majd elérkezett egy hatalmas területre. Ebben a széles eurázsiai térségben fejlődésnek indult, termete megnagyobbodott, úgyhogy most már valódi equus lett, vagyis az a ló, amelyet ma is ismerünk, és ettől kezdve indult el világhódító útjára. Bizonyítékaink vannak arra, hogy a ló már a felső paleolitikum idejére Európa területére érkezett: a franciaországi Chauvet barlangban felfedezett (1995) csodálatos falfestmények harmincezer évvel ezelőtt készültek. Ezek a rajzok olyan állatokat ábrázolnak, amelyek a megtévesztésig hasonlítanak azokhoz a kis termetű vadlovakhoz, amelyeket Nyikolaj Mihajlovics Przewalski látott harmadik közép-ázsiai útja során (1879-1880) a dzsungáriai sivatag legmostohább területén, ez a mongol terület (amely jelenleg Kínához tartozik) az Altaj-hegység és a Tien-san között húzódik. A történelem előtti kor lovának ez a távoli leszármazottja, amelyet a mongolok takinak, a szomszédos kirgizek pedig kertagnak hívnak, ma felfedezője nyomán przewalski-ló néven ismeretes. (Arthus-Bertrand, 2005)

A ló története felfedezése óta sokat gazdagodott. Történelmünk alakulását is nagyban befolyásolta a ló, s a ma emberének sem szabad elfelejtenie azt, hogy egyéni, sajátos életének kialakulása – hacsak a régmúlt időkbe mélyedő gyökerekre gondolunk – kapcsolatban van a lóval is.