1.1. A diagnosztika fogalma, modelljei

A viselkedés, az egyéni tulajdonságok, képességek megismerésének kérdése az orvostudomány, a neveléstudomány és a pszichológia tudományában is fontos, központi kérdésnek tekinthető, más-más oldalról megközelítve a területet. A diagnosztika szó eredetileg a görög nyelvből származik, jelentése az állapot, a „betegség” felismerésének, meghatározásának ismeretrendszere, mely elsősorban az orvostudományból származik. A diagnosztika pedagógiai megközelítése szerint a diagnosztizáló mérés segítségével van mód a fejlesztés megtervezésére. A diagnosztika a gyógypedagógiához szorosan kapcsolódó terület, hiszen „a gyógypedagógiai nevelés folyamatát a fogyatékos (sérült, akadályozott, fejlődésükben zavart) gyermekek, fiatalok, illetve nemegyszer a felnőttek esetében ugyanis a speciális szükségletek felismerése és diagnosztizálása indítja el” (Gereben, 2004, 87. o.). A gyógypedagógiai diagnosztika szoros összefüggésben áll a gyógypedagógiai pszichológiával, a történeti gyökerekhez Ranschburg Pál laboratóriuma, majd Szondi Lipót munkássága tartozik (részletesebben l. Gereben, 2004). A pszichodiagnosztika az orvosi diagnosztikával szemben nem csak a probléma, vagy deficit megállapítását szolgálja, hanem célja lehet például a tehetség meghatározása, a munka-, pálya-, vezetői alkalmasság vizsgálata, illetve átfogó személyiségvizsgálat is (Lányiné, 2014). Azaz a pszichodiagnosztika a pszichikus képességek és funkciók, a személyiség dimenzióinak feltárását teszi lehetővé diagnosztikai eszközök (kvantitatív, kvalitatív és leró jellegű eljárások) segítségével (Gereben, 2004). A diagnosztikai munkában, azaz a képességek megítélésének folyamatában két modellt különíthetünk el: (1) az orvosi modellt és (2) a komplex gyógypedagógiai-pszichológiai modellt (Gereben, 2004; Lányiné, 2014).

(1)   Az orvosi modell elsősorban deficitorientált, azaz a középpontban az áll, hogy az egyént (a fogyatékos, sérült, akadályozott személyt) betegnek tekinti, a probléma, az eltérő fejlődés okait az egyénben véli felfedezni, továbbá a tüneteket, a problémát a megfelelő beavatkozás segítségével gyógyíthatónak, megszüntethetőnek, enyhíthetőnek gondolja. A hangsúly elsősorban a biológiai tényezőkön van a modellben, és kevésbé veszi figyelembe a szociokulturális tényezőket, a környezeti hatásokat, amelyek szintén előidézői lehetnek az eltérő fejlődésmenetnek, továbbá az orvosi tényezők nem minden esetben képesek magyarázni az eltérő fejlődés jellemzőit (Gereben, 2004). 

(2)   A komplex gyógypedagógiai-pszichológiai modell nem deficitorientált, hanem elsősorban a humanisztikus emberképen alapszik. Mindez azt jelenti, hogy az egyént nem betegnek, hanem pszichológiai, biológiai és szociális egységnek tekinti, és a probléma megismerését az egyén pszichológiai profiljának megismerésén keresztül tartja lehetségesnek. A modell komplex jellege abban keresendő, hogy a teljes klinikai kép feltárása több szempontú megközelítés alapján történik, melyek a következők:

1. pedagógiai szempont: a személy óvodai, iskolai teljesítményének, tudásszintjének, taníthatóságának, a tantárgyi teljesítményének, óvodai, iskolai nevelésének, oktatásának feltételeit tárja fel,
2. pszichológiai szempont: az egyén intelligenciáját, beszéd-, mozgás- és rajzképességét, kognitív funkcióit, magatartását, személyiségét, illetve az életkorához viszonyított fejlettségi szintjét méri fel,
3. kóroki szempont: a lehetséges biológiai és környezeti feltételeit, kapcsolatukat, az egyén egészségi állapotát, testi-fizikai fejlettségét vizsgálja,
4. szociális szempont: az életmódot, a fejlődés feltételeit, a kapcsolatokat, a környezetre és az egyén személyére gyakorolt hatását tárja fel.

A komplex modell szemléletében a vizsgálat a személy előéletének, anamnézisének megismerésével, az aktuális állapot és a teljesítmény színvonalának megállapításával, illetve a diagnózis több szempont mérlegelésével történő megfogalmazásával történik. A diagnózissal párhuzamosan a segítségnyújtás irányait és feladatait is figyelembe veszi, segítő stratégiákat, megoldási javaslatokat fogalmaz meg az élethelyzet módosítására, a hátrányok enyhítésére. Tehát „a komplex gyógypedagógiai-pszichológiai modell az egyént nem ’beteg’-nek, hanem a környezetével aktív kapcsolatban álló személynek tekinti, aki, ha (bizonyos kórformák, hallás-, látás-, mozgás-, beszédsérülés, központi idegrendszeri ártalom esetében) hordozója is egy adott állapotnak, képes a változásra és környezetének alakítására” (Gereben, 2004. 93. o.).