Infláció

Az orvosi latinban az ’inflatio’ felfúvódást jelent. A kifejezést az amerikai polgárháborúban (1861-1865) kezdték el a papírpénz nagy mennyiségű növekedését követő pénzromlásra utalóan használni. A közgazdaságtanban az átlagos árszint tartós növekedését nevezzük inflációnak. Magyarországon 1985 óta átlagosan körülbelül huszonkétszeresükre növekedtek az árak 2014-re. Az árak tartós csökkenését – ritka jelenség – deflációnak nevezzük. A defláció – bármilyen jól hangzik is elsőre – általában nem kívánatos jelenség egy gazdaságban. Az adósok terhe ilyenkor kellemetlenül növekszik, a megtakarítók pedig nem éreznek különösebb késztetést arra, hogy megtakarításaikat a hiteligénylők rendelkezésére bocsássák, hiszen pénzük a sublótfiókban is „kamatozik”. De ugyanolyan kellemetlen az elhúzódó magas ütemű infláció is.

Az a) kúszó infláció mindössze néhány százalékos áremelkedést jelent évente.

A gazdaság számára egy két-három százalékos tartomány tulajdonképpen az infláció kívánatos szintje. Ezzel már el lehet kerülni a defláció fentebb említett negatív hatásait, ugyanakkor még többé-kevésbé stabil, kiszámítható, a kalkulációkba nagy biztonsággal beépíthető áremelkedésről van szó. Régebben használatos volt a b) galoppozó infláció kifejezés is, amely még mindig nem adott okot különösebb riadalomra, de már figyelmeztette a monetáris hatóságot, hogy készüljön fel a beavatkozásra. Az 1990-es évek elejének 15-35%-os áremelkedéseit ide, vagy a szakirodalom szerint manapság szintén elviselhetőnek tartott c) vágtató infláció körébe sorolhatjuk. A d) hiperinfláció évi több száz százalékos áremelkedést is jelenthet. A pénz ebben a helyzetben már nem képes ellátni funkcióit. Ezeket a szerepeket egy stabil valuta (például a dollár) vagy valamilyen áru, esetleg az arany veszi át és felvirágzik a cserekereskedelem is. A gazdaság hatékonysága csökken, az emberek idejük jelentős részét termelés helyett az infláció elkerülésére fordítják, a befektetéseket, szerződéskötéseket magalapozó kalkulációk lehetetlenné válnak. Az állam adóbevételei ilyenkor visszaesnek, mert az adómegállapítás és az adóbefizetés közötti időben az adó reálértéke drasztikusan csökken, ami a kormányzatot újabb pénz forgalomba-hozatalára késztetheti. A hiperinfláció a gazdaság összeomlásával jár, új pénz bevezetésére van szükség.

Az első világháborút követően több országban alakult ki hiperinfláció. Németországban a pénzromlás havi mértéke 1923-ban elérte a 3,25 millió százalékot. Ennél is nagyobb volt az 1946-os magyarországi pénzromlás üteme. Július 10-én (ezen az egy napon) ezt mintegy 350%-ra becsülik, ami éves szintre vetítve már felfoghatatlan érték. Augusztus 1-jén, amikor az addigi pengőt felváltotta forint, a hivatalos átváltási árfolyam 1 Ft = 400 000 kvadrillió (4x10²⁹) pengő volt. Egy kiló kenyér 1945 augusztusában még csak 6 pengőbe került, a következő év májusában már 8 millió, június végén 5,85 milliárd pengőt kellett fizetni érte. 1946 év júliusában az árak átlagosan 15 óránként megduplázódtak. Ezt a magyar világcsúcsot csak 2008-ban sikerült – állítólag – megdönteni Zimbabwéban.