9.4.1. Tantervi differenciálás

A tantervi differenciálás fontos területe a tanítási-tanulási stratégiák tervezése. Az iskolai tantervek szempontjából az adaptív és a „megtanítási” stratégiák emelhetők ki.

A tanulói különbségekhez, érdeklődéshez való alkalmazkodás iskolai lehetőségét elsőként Glaser rendszerezte. Az adaptivitás öt fokozatát különítette el:

1. Szelekció korlátozott alternativitással. A gyenge teljesítményt nyújtó tanulók kapnak ugyan felzárkóztatásukat segítő kiegészítő anyagokat, feladatokat, de ha ezek sem hatékonyak, akkor elégtelen a minősítésük. Hagyományos tanulásszervezés folyik, tulajdonképpen nincs differenciálás.
2. Helyzetfeltáró (diagnosztikus) értékelések alapján a rászoruló tanulók számára felzárkóztató programokat, gyakorlatokat iktatnak be. Képesség és érdeklődés szerinti csoportbontással próbálkozik a pedagógus. Ezek eredménytelensége esetén a minősítés itt is elégtelen.
3. Különböző tanulási stílusokhoz történő alkalmazkodás (pl. felzárkóztató programokkal, feladatokkal segített interiorizálás, verbális vagy problémamegoldó tanulás), a tanulási tartalmak differenciálása is megtörténik.
4. Helyzetfeltáró értékelések és ezek alapján felzárkóztató programok kombinálva a különböző tanulási stílusokhoz történő alkalmazkodással. (A 2. és 3. modell egyesítése.)
5. Alternatív követelmények felállítása és az ezeknek megfelelő teljesítmények értékelése. A mindenkire érvényes tanulási követelmények differenciálására is sor kerül (Báthory, 2005).

Glaser rendszerében a differenciálás legmagasabb szintje, amikor a mindenkire érvényesen megállapított tanulási követelményeknek a differenciálása megtörténik. A „megtanítási” stratégia célja az, hogy a tanulók többsége eredményesen teljesítse a tantárgy törzsanyagának alapvető követelményeit (Hanák, 2011). A differenciálás e szintjét jeleníti meg az enyhén értelmi fogyatékos gyermekek számára írott kerettanterv, amely a populáció adottságaihoz igazítva határozza meg az idegennyelv-tanítás célját, a tanítandó tananyagot és a követelményeket.