4. Nyelvi szocializáció, szocializáció és nyelv

Az Idegen Szavak szótárában a következő definíció olvasható a szocializációt illetően. Egyrészt a szocializáció társadalmasodás, az egyén beilleszkedési folyamata a társadalomba. Másrészt a társadalmi életben való hatékony részvételhez szükséges szabályok és normák elsajátítását jelenti (Bakos, 1994).

A szocializáció teszi lehetővé, hogy emberré váljunk. A gyermek a társas-társadalmi élet szabályainak és normáinak elsajátításakor külső kapcsolatokra és saját tapasztalatokra egyaránt hagyatkozik. A folyamat magában foglalja a beszéd és egyéb kommunikációs formák megtanulását, illetve a társas érintkezés és együttműködés elveinek elsajátítását is (Galambos, 2012).

A fentieken túl Buda (1986) kiemeli, hogy a társadalomtudományok képviselői szerint a szocializáció a személyiség szociális fejlődésének folyamata. A személyiséget egy meghatározott kultúra és társadalom, illetve a közvetlen társas környezet formálja. Következésképpen társadalmi „embertermelés” történik. A folyamat a spontán társadalmi tanulás és a formális oktatás és nevelés együttes eredménye. Bár a szocializáció legszenzitívebb időszaka a gyermekkor, tulajdonképpen sosem ér véget. A különböző társadalmi értékek, normák és ideálok elsajátítása felnőttkorban is folytatódik.    

A nyelvi szocializáció a szocializációs folyamatok részét képezi. Kétféleképpen értelmezhetjük. Elsőként a nyelvi szocializáció nem más, mint a nyelv segítségével megvalósuló szocializációs folyamatok összessége. Másodsorban a nyelv használatának elsajátítását jelenti. Tágabb értelmezésben azonban a nyelvi szocializáció kiterjed a gyermeki beszédfejlődéssel kapcsolatos szülői viszony minden egyes összetevőjére: többek között különböző stratégiákra, bizonyos eszközkészletre, valamint az együttműködés formájára és jellemző jegyeire (Réger, 2002).

A nyelvi szocializáció olyan interaktív folyamat, melyet egy bizonyos kultúra határoz meg. Mivel a nyelv az emberi létezés és kultúra alapfeltétele, azaz minden kultúrában megtalálható, a nyelv a legjelentősebb kulturális univerzálék egyike. A nyelvelsajátítás és a kulturális környezet, valamint a gyermekkel közvetlen kapcsolatban álló személyek között összefüggés figyelhető meg. A nyelvi szocializáció elsődleges színtere a család. A gyermek itt lát először mintákat, melyeket el is sajátíthat. A szavak, mondatok, nyelvtani szabályok, tehát az anyanyelv megtanulásának forrásai a felnőttekkel való interakciók (Torgyik, 2005).  

A nyelvi szocializáció a nyelv elsajátításának a folyamata, ami a társadalomba való beilleszkedéshez nélkülözhetetlen. Az anyanyelv és használatának elsajátítását jelenti, a nyelvi kompetencia kialakulását eredményezi. Egy meghatározott nyelv szabályainak ismerete lehetővé teszi a személy számára, hogy grammatikailag helyes mondatokat hozzon létre. Emellett fontos a beszélő közösségben érvényben lévő társalgási és más nyelvhasználati szabályok ismerete is, melyeket az egyén szintén a nyelvi szocializációs folyamat során sajátít el (Riszovannij és Sólyom, 1996).

A társas viselkedésben használandó megfelelő nyelvi kifejezések és a viselkedéshez szükséges helyes kommunikációs technikák ismeretének összessége. Következésképpen, a gyermek egyre inkább tudni fogja, hogy kommunikációjában mit, mikor, milyen körülmények között, kivel szemben és milyen célból alkalmazhat (Riszovannij és Sólyom, 1996).

A fenti szempontok a különböző beszédműfajokban nyilvánulnak meg. A beszédműfajok olyan szövegalkotási módok, melyek többé-kevésbé megszilárdult, szabályszerű nyelvi és szerkezeti sajátosságokkal rendelkeznek, és a kultúra határozza meg őket. A gyermekek a nyelvi szocializáció során sajátítják el ezeket az ismereteket. Nagy különbségek figyelhetők meg különböző kultúrákban és etnikai-nyelvi közösségekben a felnőttekre jellemző beszédműfajokkal való ismerkedés időpontját, kezdetét illetően. A „gyermekcentrikus” kultúrákban elsőként a gyermek szintjéhez alkalmazkodnak, úgynevezett dajkanyelvet (Lengyel, 1981) használnak, s csak később nyújtanak lehetőséget a gyermek számára a beszédműfajok megtanulására (Réger, 2002). 

Coates szerint (1986 idézi Riszovannij és Sólyom, 1996) a nyelvi szocializációnak négy jelentős tényezője van, melyek a következők. Egyrészt a nyelvi magatartás bizonyos szempontjaira (például káromkodás, bőbeszédűség vagy udvariasság) vonatkozó expliciten kifejtett magyarázatok és minősítések. Másrészt nyelvi modellek, melyeket a felnőttek közvetítenek. Továbbá a felnőtt társalgási stratégiák különböző nemű gyerekekkel. Végül azok az elképzelések, melyeket a felnőttek fogalmaznak meg a gyermekek nyelvi magatartását illetően. A fenti szempontok közül sok összefüggést mutat a beszélő közösségbeli szerepével.

A nyelvi szocializációra vonatkozó kutatások középpontjában, kezdetben a gyermek nyelvelsajátítása állt. Különösen arra fókuszáltak a kutatók, hogy az anya és gyermeke közötti interperszonális kapcsolat milyen hatást gyakorol a nyelvtanulásra. Később már más szempontokat is megfontoltak. Egyrészt elkezdték vizsgálni a különböző életkorú emberek nyelvfejlődését és nyelvhasználatát, azaz a kamasz, felnőtt és időskor felé is kitekintettek. Másrészt a szocializációs színterekre irányuló tanulmányok is gazdagodtak. A család szerepe mellett elkezdtek érdeklődni az iskola, munkahely és média kiváltotta hatás iránt is. Tehát egyre inkább belátták, hogy a nyelvi szocializáció nem korlátozódhat a gyermekkorra, épp ellenkezőleg, a folyamat egész életen át tart (Garrett–Baquedano-López, 2002 idézi Torgyik,