3.1. A vizuális kommunikáció organikus és funkcionális feltételei: vizuális megismerés és alkotás

A gondolkodás és cselekvés viszonyrendszere megismerése érdekében tisztában kell lennünk a kép sajátosságaival, hatásmechanizmusainak összefüggéseivel, azok mai kommunikációs közegünkben betöltött helyével és szerepével. Meggyőződésem, hogy a látáskutatás felismerései a személyiségműködés egészének kontextusába helyezve a jövőben tárgyát képezhetik a (vizuális) nevelés új paradigmájának megfogalmazásáról folytatott polémiának.

A vizuális paradigma bonyolultságának bemutatásához Horányi Özséb „térképét” (Horányi, 2003.16.o.) vettem alapul, amely összefoglalja azokat a diszciplínákat és jellegzetes kutatókat, művészeti szakírókat, amelyek és akiknek vizsgálatai a látás, művészet, alkotás és befogadás látáson keresztüli értelmezése kapcsán a tanulmánykötetben megtalálhatók. „Mindenekelőtt azon perspektívák szerint vannak az egyes elméletek rendezve, hogy miféle diszciplináris háttérből közelednek a problémához. (Horányi, uo.)

3. táblázat A vizualitás kutatásához tartozó tudományterületek térképe

A táblázatot közli: Horányi, 2003, 16.o.

A képelméleti vonatkozásban alapvetően háromfajta szemlélet érvényesül: egyik a képet, mint tárgyat, a másik a képet, mint aktust, akciót, a harmadik a képet, mint konstitúciót (itt: szabályrendszer, kánon, akár: alkotmány) tekinti. A kép, mint aktus vonatkozásában dominánsan a szociológiai, konceptuális- analitikai, pszichológiai és történeti mozzanat a jellemző (pl.: Wartofsky, Gombrich) és sajátságos módon, csak érintőlegesen van jelen a művészetelméleti megközelítés (pl.: Kepes) hatása az alkotás aktusára. A kutatók jelentősen nagyobb része a képet, mint tárgyat ragadja meg és filozófiai (pl.: Read, Peirce), pszichológiai (pl.: Arnheim, Jung), történeti (pl.: Ruskin, Gombrich bizonyos műveiben), szemiotikai (pl.: Barthes, Eco), művészeti ( pl.: Kepes, Klee, Moholy-Nagy ) és analitikai (pl.: Goodman, Walton, Black, Hintikka, Wittgenstein, Hospers) megközelítések alapján, valamint ezek határterületein (leginkább szociológiai), (pl.: Hauser, Francastel, Mclean) értelmezi. Általánosságban elmondható, hogy a legtöbb kutató több tudományterület érintkezési pontjain és összefüggéseiben vizsgálja a látás kérdéskörét, legtöbben konstitucionálisan, egységként, rendszerként, ami a másik két alapértelmezésre tekintettel is törvényszerű. A világ vizuális tudása örökölt komponensrendszeren nyugszik. A megismerésre irányuló kognitív motívumaink (Nagy József, 2000, 2005) legkorábban vizuális szinten fejlődnek ki, ez egyben az egyed túlélési esélyeinek is s záloga. A külvilág fogalmakkal való leírásának szükséglete értelemszerűen a kognitív kompetenciaterületét érinti elsősorban. A vizuo-motoros képességek rendszere tanult motívum ismeret és komponensrendszer, melynek a cselekvés koordinációk és szubordinációk percepción és appercepción keresztüli vezérlési folyamata. Mint ilyen, döntések és kivitelezések hierarchikus rendszere. „Hogy a látás megkönnyíti a cselekvést, az közhely […] ami nem annyira az, az a vizuo-motoros képességek és a világ vizuális tudása szétválásának jelentősége”. (Jacob és Jeannerod, 1999.2.) Hogy „a látás megkönnyíti a cselekvést”, nem is olyan közhelyszerű, ha tekintetbe vesszük, hogy ez a látás nem csak a külső képek látása, hanem a belső képeké is. Belső világunk mentális terében (Strohner, 2006.a) a képek, mint információ-kvantumok a személyes történelem, a tapasztalatok foglalatai. A személyiséget irányító, az életbe való adaptációt, integrációt, valamint a világgal való kommunikációt a legszélesebb spektrumon működtető rendszere. Schopenhauer állítása: minden emberi ős-gondolkodás képekben történik. Érteni vélhetjük alatta, hogy a világ birtokba vétele, „a világ vizuális tudása” szellemi síkon - minden emberi működés, így az emberi képességek működésének is az alapja. Ennek a képiségnek előképei nyilvánvalóan a valóság valóságos képei, képi viszonyrendszerei, amelyek eredetüket tekintve az emberi létezővel szemben (is) tökéletesen közömbös külvilágból származnak. Az egyén aktivitásának mentális műveleteivel, nyelvi-fogalmi gondolkodásával a cselekvések konvenciókban rögzített, de az egyén identifikációs evolúciójával elsajátított metakommunikációs paradigmái alkalmazásaiban „aktiválódnak”, vésődnek be, gyakorlódnak és replikálódnak (Csányi, 1994). A konvenciók nyelvjellege „[…] nemcsak arra a kérdésre válasz, hogyan marad fenn a művészet, az irodalom, a színház, stb., mint intézmény, vagyis mint a szellemtörténeti fejlődés közege, hanem annak a problémának a megoldását is magában foglalja, miként kaphat egyáltalán közölhető megformálást egy belső látomás.” (Hauser, 1978). Valós képből szimbolikus tartalom, szemiotikai absztrakt, abból szemantikai- nyelvi rendszer keletkezik, amely pragmatikailag egy cselekvéssor realizálásával újabb absztrakció szintaxisaiban formálódik tovább. A valós kép folyamatos befejezettségét a képi reprodukciós gondolkodás egyedül az emberre jellemző képessége jelentésében ismét visszaemelheti egy folyamatos jelenidejűségbe (L. 2.1.2 ). „ A jelentés pragmatikai koncepciójában […] két, egymást kiegészítő eszme van jelen. Egyfelől, hogy a szavak kommunikációra szolgálnak és tartalmuk (jelentés) függ az azt használó emberi lények egymás közötti kommunikációja intencióitól. Másfelől, hogy a nyelv nem pusztán a világ bemutatására, vagy leírására szolgál: szolgálhatja a világ megváltoztatásának számtalan tevékenységét […]” (kiemelés az eredeti szövegben: Jacob és Jeannerod, 1999.4.o.). A szó szemiotikailag a jelzettről szerzett szocio-kulturális tapasztalat és identifikáció, melyet éppen ennek a szocio-kulturális tapasztalatnak és identifikációnak a fenntartása és folyamatos idő-szerűvé (jelen) tétele érdekében kell közvetíteni, kommunikálni. A nyelv nem pusztán médium, nem pusztán entitás, de egyszersmind (mint szociális tapasztalat) kontroll az analizálhatatlanul gyorsan pergő jelen felett: az ember nembeli túlélési stratégiája (L. még erről: Pléh, 2001, Nyíri, 2000, 2002, Szécsi, 2003). Beszélt formájában sajátságosan szeriális, szubjektív és jelen idejű, leírt formájában elágazó, befejezett, totális és objektív múlt.  Míg az előző in situ jelen van a társadalmi gyakorlatban, utóbbi mintegy ráterül arra, de tartalmilag és/vagy formailag elidegenedetten. Ebben az értelemben beszélhetünk a festett-faragott kép eredetétől való elidegenedettségéről is. A képek lehetnek mentális tartalmak és motívumok, valamint lehetnek közvetlen tapasztalatok. előbbiek a képi gondolat-gondolatkép problematikájában a képi helyettesítők (szurrogátumok) kognitív funkcióit írják le.

Utóbbiak kétségtelenül alapjai a tapasztaláson alapuló tanulásnak és képzetgyűjtésnek. A kép, mint alkotás olyan szurrogátum, amely tartalmaz közvetlen vizuális tapasztalatot, és belső képfeldolgozási késztetést. (Nyíri, 2003) A mentális reprezentációk fogalmi szintű műveletei  és a közvetlen tapasztalat korrelációban állnak egymással. „[…] a valamiben-látás megmagyarázza azt a tényt, hogy amikor egy ábrázoló festményen egy tárgyat nézünk, az adott tárgy ábrázolásának mikéntjéről való tapasztalatunk szükségképpen belevegyül a tárggyal kapcsolatos tapasztalatunkba” (Maalej, 1999). Másképpen Max Blackkal: „Ábrázolás, mint illúzió” (Black, 1972, 134. o.). 

A képiség olyan mentális közeg, melyben az agy neurológiai kapcsolatrendszerei funkcionális kapcsolódásaiban mind jobban alkalmassá válik az elvont- gondolati kommunikációra (Pléh, 2001). Képesek vagyunk bizonyos szituációkban, például egy útvonal eltervezésénél direkt módon képekben, képszerűen gondolkodni. Ebben az esetben a belső képiség kognitív funkciót tölt be, vagyis dominánsan vizuális és csak szubdominánsan végzünk fogalmi műveleteket. Ugyanakkor ugyanennek az útvonalnak az elmagyarázásával bármely, nyelvünkön értő embertársunknak rendelkezésére állhatunk. A dominancia megfordul: dominánsan fogalmi és szubdominánsan vizuális műveleteket végzünk. Lehet tehát megalkotni valamit és beszélni róla, vagy megfogalmazni valamit és megalkotni, a két elem viszonya konstans: a személyesség szenzualitásának viszonya a az objektív szervezettségéhez. A képi világ nem csak tárgyi utalás, hanem emberi fogyasztásra alkalmassá tett viszonyrendszer is: aisztézisz, vagyis „[…] az észlelés és érzékelés értelemtartalma szerint, a művészettel és szűkebben a széppel való foglalatoskodást jelenti” (Bacsó, 2003, In: Magyar Virtuális Enciklopédia) Magába foglalja az alkotás és befogadás kérdését, valamint a műalkotás létrejöttének feltételeit és hatásának módjait. Ebben a kontextusban értelmezhető Nyíri Kristóf hivatkozása Ludwig Wittgensteinre (1958):„ A közönséges ember gondolati folyamatai bizonnyal szimbólumok keverékében mennek végbe, amelyek közül a tulajdonképpen nyelviek talán csak csekély részt alkotnak” (Nyíri, 2002. 9.o.). A képi gondolat, a gondolatkép verbális modalitásba való integrálódását értem tehát a szavak világleíró képességén, vagyis azt, hogy a vizuális modalitás a gondolkodó szellem kimeríthetetlen információforrása, ugyanakkor a világon végzett gondolatkísérletek mindennapi eszköze. „Mentális képek […] amelyekről azt mondjuk, hogy értelmezzük azokat, vagyis másik fajta képpé fordítjuk le ahhoz, hogy megértsük; amelyekről azt mondjuk, hogy azonnal megértjük azokat, bármiféle további értelmezés nélkül.” (Nyíri, 2002.u.o.).