6.1 Korai évek, párizsi pártfogók

Az újkorban már elterjedő-félben levő „erkölcsi kezelésnek” az elméleti megalapozása és dokumentáltan sikeres gyakorlati alkalmazása a mentálisan beteg és értelmi fogyatékos emberek körében elsősorban Philippe Pinel (1745-1825) francia orvos nevéhez kötődik, akit a szakirodalom a modern pszichiátria egyik legjelentősebb előfutáraként tart számon (Winzer, 1993, 62.).

Pinel orvosi tanulmányokat folytatott több egyetemen, de pályakezdő éveiben a szakmai siker elkerülte. Párizsban nem praktizálhatott, mert a Montpellier-i orvosi karon szerzett diplomáját a fővárosban nem fogadták el. Mintegy tizenöt éven át orvosi műfordítóként és orvosi szakfolyóirat-szerkesztőként tevékenykedett.

22. kép: Philippe Pinel (1745-1825)

Jelentős fordulatot hozott életében, amikor az 1780-as években csatlakozott Madame Helvétius szalonjához.[1] A szalonban olyan befolyásos barátokra tett szert, akik később, a forradalom évei alatt jelentős mértékben támogatták.  Itt találkozott – sok más jeles személyiség között – az orvos-filozófus Pierre Jean George Cabanis-szal (1757-1808), aki később a párizsi kórházak felügyelője és a higiénia professzora lett a párizsi orvosképzés intézményében.

Cabanis materialista filozófus-természettudós volt, és emellett a francia forradalom elkötelezett híve. Tanulmányai és kutatásai során biológiával, fiziológiával és azon belül is az érzékeléssel és más mentális folyamatokkal foglalkozott. Az agy működését a gyomor funkciójához hasonlította. Ahogyan a gyomor a táplálékot megemészti, úgy emészti meg az agy a külső érzékleteket és működése során gondolatokat termel. Cabanis úgynevezett „iatro-mechanisztikus”, materialista orvosi-filozófusi alapállását érdekesen ellenpontozza a tény, hogy működése során kapcsolatba került Georg Ernst Stahl (1660-1734) német orvos-filozófus tanaival, annak vitalitás-elméletével, amely az élő és az élettelen dolgok közötti különbséget az előbbieket szabályozó életprincípium (natura vagy anima) létével magyarázta.  

Cabanis Stahl hatására az 1800-as évek első felében írt műveiben már úgy tekint az életre, mint a természet által eleve adottságként létező adott teremtő erőre. Ez a teremtő erő hozza létre a lelket, az „ego”-t, amely nem anyagi természetű és ennélfogva halhatatlan.           

Cabanis kiemelkedő jelentőségű munkát végzett az egzakt orvostudomány megteremtéséért abban a korszakban, amikor az áltudományos sarlatanizmus még hatalmas méreteket öltött a gyógyítás terén is. A kórházakról írt tanulmányában átfogó tervezetet készített ezeknek az intézményeknek a létesítéséről, javasolta, hogy az városok szélére telepítsék őket, és a betegeket ne egy épületben, hanem egymás mellett álló, jól szellőztetett pavilonokban helyezzék el.

Cabanis – akárcsak Pinel – sokat foglalkozott a franciaországi orvosképzés reformjával. Hozzájárult ahhoz, hogy amikor a francia forradalom intézkedései megszüntették a hagyományos egyetemeket, akkor az orvosképző főiskolákon a betegágy melletti oktatásra került a hangsúly. Ezzel együtt megszűnt a különbség az orvos- és a régi típusú sebészképzés között (Birtalan, 1988). A természettudományos (elsősorban biológiai és kémiai alapokon nyugvó) képzés fontosságát emelte ki e témakörben írt műveiben.

Mérvadó egyetemtörténeti szakkönyvek értelmezése szerint Pierre Cabanis mellett pártfogoltja, Philippe Pinel játszott döntő szerepet a 18. századi francia és ezen túl az egész európai orvosképzés reformjának ideológiai előkészítésében (Rüegg, 2004, 545.).

Mindketten azt hangsúlyozták, hogy a gyakorló orvos legfontosabb feladata a tervszerű és tudatos betegmegfigyelés, a szinte „művészi szintre emelt” klinikai obszerváció. Csak ennek segítségével szabadulhat meg a régi, doktrinává merevedett medicinális és paramedicinális tanok ballasztjától, és csak így teremtheti meg az új, empirikus tapasztalatokra épülő, korszerű orvostudományt.

Pinel érdeklődése az 1790-es évek elején a mentális betegségek és az értelmi fogyatékosság felé fordult. A személyes indíttatást egy barátja öngyilkossága jelentette számára, aki „mániává fajuló” melankóliában szenvedett. Munkát keresett az elmebetegeket és értelmi fogyatékos embereket befogadó, magánképben levő úgynevezett „egészségházak” (maison de santé) egyikében. A Jacques Belhomme (1737-1824) nevű ács tulajdonában levő kis „panzió” 1765 óta működött a Charonne utcában. A témával foglalkozó egyik monográfia szerzője „luxus-börtönnek” nevezi az intézetet, amely nemcsak értelmi fogyatékos embereket fogadott be menedéket nyújtó falai közé a dühöngő forradalmi terror évei alatt, hanem a régi politikai rend üldözött képviselői közül több arisztokratát, bankárt, hivatalnokot, újságírót és más notabilitást bújtatott jó pénzért, megmentve így őket a guillotine-tól (Lenormand, 2002.). (Nem véletlen, hogy – mint később látni fogjuk – a Konvent egyes tagjai olyan dühödt elszántsággal kutattak a politikai menekültek után a Bicêtre celláiban is.)