4.1. Boszorkányüldözés

A 14. századi Európa társadalmait kataklizmaszerű megrázkódtatásként érték el az egymás után újra és újra kíméletlenül lesújtó pestisjárványok. A Fekete Halál Ázsiából indult és 1348 körül érte el a korabeli Európa központját. Ez volt az egyik legnagyobb addig ismert járvány a kontinensen. 1347 és 1351 között meghalt a lakosság több, mint egyharmada, körülbelül 25 millió ember (Winzer, 1993, 23.). A járvány megrengette az addigra kialakult világi és egyházi intézmények alapjait is. Az emberek többsége tanácstalannak és kiszolgáltatottnak érezte magát ebben a veszélyekkel teli világban.

A létbizonytalanság sokakból szélsőséges viselkedési formákat váltott ki: önmagukat ostorozó flagelláns szekták születtek, megjelentek az apokaliptikus víziókat megjósló, világvégét jövendölő prédikátorok, szélsebesen terjedt a féktelen, mániákus, „táncőrület” és a közérdeklődés középpontjába kerültek az értelmi fogyatékos személyek, az őrültek és a „bolond” kategóriájába sorolt normaszegő, deviáns emberek. Az alapjaiban megrendült középkori egyház azzal szembesült, hogy mérhetetlenül felerősödött a Gonosz féktelen hatalmába és az Antikrisztus eljövetelébe vetett babonás hiedelem. Európa szerte terjedtek az eretnek tanok. Az önmagára eszmélő egyház reakciója nem késett sokáig. Kialakult az a felfogás, mely szerint az eretnekség és a boszorkányság egy tőről fakad, az előbbi megalapozza az utóbbit. Erre az ideológiára épült az inkvizíció hamarosan korátlanná váló hatalma (Winzer, 1992, 24.).

1484-ben VIII. Ince pápa „Summis desiderantes affectibus” (Minden sóvárgással) című bullájában már kíméletlen háborút hirdetett a boszorkányok ellen. Ebben az írásban szerepel először az az állítás, hogy a boszorkányvarázslat betegség Európa testén, amelyet minden áron meg kell szüntetni. Ennek a törekvésnek a szellemében írta meg 1487-ben két dominikánus szerzetes, Heinrich Kramer és Jacob Sprenger a Boszorkányok pörölye (Malleus maleficarum) című könyvet. Ebben aprólékos részletességgel mutatják be a boszorkányság jellemző jegyeit, a boszorkányok viselkedését, felsorolja az általuk használt varázsigéket, és részletes útmutatást adtak a boszorkányok vizsgálatához, ezért kézikönyvként használták a boszorkánysággal vádolt nők és férfiak vallatása során is (Utrio, 1989, 180, Winzer, 1992, 24.). Becslések szerint mintegy nyolcmillió áldozatot követelt ez a könyv, amelyet még 1669-ben is kiadtak újra, akkor Lyon városában. A kézikönyv Magyarországon is gyorsan terjedt, 1500 előtti kiadásából is legalább tíz példány maradt fenn. Feltételezhető, hogy itthon is rendelkezett minden boszorkánybíró a könyvvel.

5. kép: Heinrich Kramer és Jacob Spenger „Malleus maleficarum” című könyvének 1519-es nürnbergi kiadása

A boszorkányok máglyái a 16. században, a humanizmus, a reformáció és az ellenreformáció évszázadában égtek a legnagyobb lánggal Európa városaiban. Se szegény, se gazdag, se nő, se férfi nem érezhette magát biztonságban. Ezekben az időkben a fogyatékossággal – különösen a látható fogyatékossággal – élő emberek élete is fokozott veszélybe került. A feltűnő testi fogyatékosság gyakran váltott ki a többségből viszolygást, és az átlagtól való eltérés miatt gyakran vádolták meg őket azzal, hogy boszorkányok, akik az ördöggel cimborálnak. De a boszorkányság stigmáját könnyen rásütötték azokra az értelmi fogyatékos férfiakra és nőkre egyaránt, akiknek viselkedését, gesztusait, beszédét az adott falusi vagy városi közösség hangadói szokatlannak, feltűnőnek, zavarónak vagy éppen már ijesztőnek találták. Beszűkült a tolerancia mezsgyéje.

A megszokottól, a konvencióktól való kismértékű eltérés már életveszélyt jelentett az értelmileg akadályozott személyekre ezekben az évszázadokban, amikor a boszorkányüldözések tömegpszichózisa nyomta rá bélyegét Európa számos országának közgondolkodására. Különös félelem lett úrrá a várandós asszonyokon ezekben az időkben. Rettegtek attól, hogy testi vagy értelmi fogyatékos gyermeket hoznak a világra. Az ilyen fogyatékossággal születő csecsemők szüleit ugyanis a közvélemény könnyen nyilvánította felelősnek a „torzszülött” világrajövetele miatt. Vádolhatták mindkét szülőt: mondván, mindketten Isten törvényeivel össze nem egyeztethető életvitelt folytattak. De a közgondolkodás szerint a fogyatékos csecsemő születését előidézhette a várandós asszony helytelen életmódja vagy „beteges fantáziája”. Az is előfordult, hogy a férj boszorkánysággal vádolta feleségét, és azzal gyanúsította, hogy várandóssága ideje alatt testi vagy értelmi fogyatékos személyekkel, törpékkel létesített kapcsolatot – ha a gyermek fogyatékossággal jött a világra (Häßler és Häßler, 2005, 32-33.).

A mintegy két és fél évszázadig tartó, tömeghisztériaszerű jelenséggé váló boszorkányüldözések és -perek – egészen a 18. század közepéig[1] – nagyon sok áldozatott szedtek, akik között feltehetőleg szép számmal voltak értelmi fogyatékos nők és férfiak is.