5.5. A „bolondsággal” kapcsolatos társadalmi érzékenység változásai az újkorban

Michel Foucault A bolondság története című, sokat idézett könyvében érzékletesen mutatja be azt a folyamatot, ahogyan a középkor folyamán kialakult a „bolond” gyűjtőfogalma alá rendelt egyénekkel szemben érzett gyanakvásból és félelemből táplált távolító, stigmatizáló és kirekesztő gesztus. (A többségnek a kisebbséget saját köreiből eltávolító törekvése manifesztálódott azután a kiűzés allegorikus leírásaiban is, amelyre jó példa Sebastian Brandt A bolondok hajója című könyve.) Az ebbe a csoportba sorolt vele született vagy szerezett értelmi fogyatékos gyermek és felnőttek felé azonban a közvélekedés egyfajta ambivalenciával kezelte, a „beteg embernek” tartották őket, megszállottaknak, olykor éppenséggel szenteknek, akiket tiszteltek, és akiktől tartottak.

A középkori hagyományok alapján még a reneszánsz embere is egyfajta isteni büntetésnek tartotta a veleszületett értelmi fogyatékosságot, amelynek a szülők által elkövetett bűnöket vélt felfedezni. A Foucault szavával élve „nem-értelem” kategóriájába sorolt jelenségeket, emberi tulajdonságokat, megnyilvánulásokat a reneszánsz feltárta, közszemlére tette és a Rossz konkrét megnyilvánulásaként kezelte (Foucault, 2004, 206.).

A bűnöket, amelyek ezt az állapotot előidézik, csak akkor lehet elkerülni, ha intő példaként állnak a szemlélődő közvélemény előtt. Ez a nyilvános közszemlére tétel, majd a közösség ezt követő ítélete egyben magában hordozza a bűnhődéssel a bűnök pszichés súlyától való megszabadulás lehetőségét is. A bűn sötétségét a büntetés napvilága oszlathatja el: „A Rossz szülőhazáját, az éjszakját csak az a fény ellensúlyozhatja, melyben a vallomás és a büntetés végbemegy”. (Foucault, 2014. 207.)

A reneszánsz után, a 17. században azonban kialakul egy új mentalitás, amely nem megvilágítani kívánja a bűnt, a Rosszat, hanem minél mélyebbre elrejteni. A Rossz ettől fogva gyalázat, szégyen, amit nem mos le a megismerés, a bűnnel való nyilvános szembesülés fénye. Ez olyan „botránykeltő” szégyen, amit el kell rejteni a társadalmi nyilvánosság fürkésző tekintete elől. A 17. századtól kezdve a bolondság már nem gyógyítható betegségként jelenik meg a közvélekedésben, hanem a Gonosz hatalmának eluralkodását az emberen, a „nem-emberi”-nek a győzelmét az ember felett.

Bármilyen furcsa, a korai felvilágosodás nem hozta magával az értelmi fogyatékosság és általában a „bolondság” felvilágosult, aufklérista megvilágítása iránti igényt. Sőt, éppen ellenkezőleg! A bolond a reneszánsz korát követő kora újkor időszakának mentalitásában már nem ember, hanem megszállott, elállatiasodott, a Gonosz hatalmába került lény, akinek a létét legjobb eltitkolni, ha mégis felbukkan, akkor pedig el kell rejteni a nagy elzáró intézmények mélyére. Foucault szerint voltaképpen az „ördögűzés” sikeres gyakorlata éled újjá a kora újkor kirekesztő attitűdjében és a tömeges elzárás intézményesülésében (Foucault, 2014, 201.). 

A bolondok gyűjtőfogalma alá sorolt „rendellenesek” teljes elzárása alól volt egy kivétel: a veleszületett és szerzett értelmi fogyatékos emberek, az „elmebajosok” esetében. Az előző fejezetekben már utaltunk rá, hogy az értelmi fogyatékos személyek közszemlére tétele, vásári mutogatása, megszégyenítése középkori gyökerekre vezethető vissza. Német nyelvterületeken „Narrturm” (bolondok tornya) volt a neve azoknak a városkapuk mellett elhelyezett épületeknek, amelyeknek rácsos ablakian keresztül a messziről érkezett kíváncsi látogatók szemügyre vehették a megkötözött elmebajosokat. Láttuk már, hogy az újkor századaiban, egészen a 19. századig hétköznapi gyakorlat volt az olyan nagy elzáró intézmények kapuinak megnyitása vasárnaponként a látogatóközönség előtt, mint a londoni Bedlam vagy a párizsi Bicêtre. Egy pennyért vagy néhány sou-ért a rácsokon keresztül bárki megtekinthette a leláncolt dühöngő őrülteket, akiket embertelen körülmények között tartottak fogva. A „bicêtre-i séta” pedig a párizsi polgárság kedvelt vasárnapi időtöltése volt egészen a Forradalomig (Foucault, 2004, 209.).

A bolondság vásári látványossággá lett ebben a korszakban, és olcsó szórakozást kínált a borzongásra és saját felsőbbrendűségéről ilyen módon is meggyőződni kívánó látogatóközönség számára. A boszorkányok máglyáit a középkori városok főterén körülálló bámészkodó közönség attitűdje jelenik itt meg újra: a kiszolgáltatottak és szenvedők nyomorúsága nem együttérzést és segítő gesztust vált ki a tömegekből, hanem állatias izgalmat és perverz örömöt.

A bolondság, az elmebaj, az értelmi fogyatékosság közszemlére tétele és vásárias látványossággá degradálása egészen a 19. századig tartott. Csak akkortól fogva emelték fel szavukat a felháborodott tiltakozók ezzel a gyakorlattal szemben.

A reneszánsz korában a bolondság közbeszéd témája. Betegségként kezelik, írnak, értekeznek róla, a manierizmus túlfűtött életérzésében szinte mindenütt jelen van.  A klasszicista korban a bolondságot mutogatják, látható – de rács mögött tartják. A bolondság már nem szörnyeteg, aki az ember mélyén lapul. Egy furcsa lény lett belőle, aki már nem ember, hanem mutogatni való állat.

A bolondság pénzen megvásárolható látványosságként való közszemlére tétele a 17. és a 19. század közötti időszakban azonban paradox módon jól megfért az elmebetegek, az értelmi fogyatékos emberek hermetikus elszigetelésével, a külvilág elől való teljes elzárásával a börtönszerű intézmények celláinak mélyén. A vasárnapi látogatók az elzáró intézményeknek csak bizonyos helyiségeibe nézhettek be a pénzükért. A legszörnyűbb állapotokra csak a visszaélések feltárására irányuló vizsgálóbizottsági erőfeszítések révén derült fény. A feltárt visszásságok minden képzeletet felülmúltak.

A normandiai Caen-ban a Chantimoine Toronyban őrülteket alkalmaztak őrökként a többiek fogvatarására. A tornyot 1785-ben lerombolták, és akkor találták meg a munkások az elzárt személyt, a rabként fogva tartott, dühöngő őrültként viselkedő Jean Heude-t. Kiderült, hogy húsz éve volt ott ez a magas és erős ember magára hagyottan, meztelenül. Cellája ajtaján a lakat úgy elrozsdásodott, hogy a lakat szinte magától leesett róla, amikor kinyitották (Gold és Gold, 2014, 46.).   

Walter Bromberg könyvében idéz egy korabeli francia forrást, amely szerint a Salpêtrière -ben és a Bicêtre-ben az ápoltakat meztelenül, patkányoktól hemzsegő ketrecekben leláncolva tartották a föld alatt, kenyéren és híg levesen. Egy 1787-es Salpêtrière-ről készített jelentés leírta, hogy „négy vagy több beteg volt a keskeny cellákba zsúfolva, mocskos szalmazsákokon aludtak, élősködők hemzsegtek mindenütt, a patkányok éjszaka csapatostul futkároztak éjszaka, ették a ruházatot, a kenyeret, végezetül a betegek húsát”. (Idézi, Bromberg, 1969, 1975, 93.) Nem meglepő, hogy 1780-ban, amikor járvány söpört végig Párizson, ennek eredetét a közvélekedés a Bicêtre-ből kiinduló fertőzésnek tulajdonította. Egy kiküldött parlamenti vizsgálóbizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bicêtre-ben tífusz tombol, amelynek oka a cellák rossz levegője. Ennek ellenére a bizottság tagadta, hogy ez lett volna a városban kialakult járványos megbetegedések gócpontja (Doermer, 1981. 115.).

Foucault idézi Eugen-Henri Desportes Jelentés az elmebajosak ellátásáról[1] című írását, amelyben a szerző a 18. századi végi állapotokra visszatekintve a Bicêtre és a Salpêtrière celláiban rabként fogva tartott elmebajos személyek embertelen életkörülményeit részletezi. Ezekbe a zárkákba a látogatók soha nem juthattak el: „A szerencsétlen, kinek egyetlen bútordarabul ez a szalmával fedett silány ágy jutott, fejével, lábával és testével a falnak feszült, s alvás közben szünet nélkül áztatta a kövek közül csordogáló víz.” (Desportes, 1823). Ugyanebből a jelentésből az is kiderül, hogy a Salpêtrière-ben elzárt, ön- és közveszélyesnek tartott nők még ennél is szörnyűbb körülmények között éltek celláikban: „ ... a körülmények itt még gyászosabbak és még végzetesebbek voltak, minthogy télen a Szajna áradásakor ezek a csatornákkal egy szinten épített zárkák rendkívül egészségtelenné váltak, ráadásul menedékül szolgáltak óriás patkányok tömegei számára, kik éjente rávetették magukat az ide zárt szerencsétlenekre, és harapták húsukat, ahol csak érték. Sok bolond asszonynak veszélyes harapások éktelenítették a lábát, a kezét, az arcát, s többen meg is haltak közülük.” (Desportes, 1823).

Daniel Huck Tuke angol orvos ‒ korábban már idézett ‒ átfogó jelentésében, amelyben a brit szigetek menhelyeiben uralkodó állapotok pontos leírását és az elmebetegek életviszonyainak részletes ismertetését nyújtja, kitér a yorki menhelyre is. Tuke munkatársa, Godfrey Higgins önkéntes felügyelőnek kiadva magát jutott be ide. Egyik látogatása során a konyhában egy rejtekajtót talált, amely négy egymás melletti, egyenként alig hat négyzetméternyi alapterületű koromsötét, ablak nélküli cellába vezetett. A szűk helyiségekben elviselhetetlen bűz uralkodott. Kiderült, hogy ezekben a cellákban tizenhárom nő lakott éjszakánként, akiket nappal egy alig valamivel nagyobb szobába vezettek fel, ahol szintén nem volt semmiféle szellőztetés. (Tuke, 1882, 151. Idézi: Foucault, 2004, 212.)

Látható, hogy a „bolondok” gyűjtőfogalmába sorolható személyek (köztük az értelmi fogyatékos emberek) elzárására szolgáló intézetek, kórházak, menhelyek belső viszonyainak felderítése a 18. század végétől kezdve egyre több kísérlet és erőfeszítés történt Nyugat Európában, elsősorban Angliában és Franciaországban. A visszaélések feltárására irányuló alapos vizsgálódás a londoni Bethlem Kórházat sem kerülték el.

Az angol parlament 1815-ben vizsgáló bizottságot küldött ki, amely Edward Wakefield (1774-1854) kvéker filantropista gondolkodó riasztó állapotokat tükröző bedlami tudósításainak igazságtartalmát volt hivatott felderíteni. Wakefield 1814 nyarán többször meglátogatta a Bethlemet, és ott nyomorúságos viszonyokat talált.

Az elzárt bentlakókat mindenféle csoportosítás nélkül tartották fogva, így akár a nyugodt és csendes értelmi fogyatékos emberek és az őrjöngő elmebetegek egy térben tartózkodtak. Wakefield később tudósított meztelenül tartott, leláncolt elzártakról is. Leleplezte a kegyetlenkedő őrök bestiális „terápiás” és fegyelmező módszereit is. Beszámolt egyebek közt James Norris amerikai hajóskapitány életkörülményeiről, akit 12 éve tartottak fogva teljes elszigeteltségben a menhely „gyógyíthatatlanok” számára fenntartott szárnyában, a nyakánál egy oszlophoz láncolva és leszíjazva úgy, hogy mozogni is alig tudott (Andrews, Briggs, Porter, Tucker, és Waddington, 1997).

Norris kapitány embertelen életkörülményeiről Wakefielden kívül más látogatók is tudósították a közvéleményt. Köztük volt William Hone (1780-1842) politikai publicista és James Bevans építész. Ők hárman játszották a legfontosabb szerepet abban, hogy hamarosan egy parlamenti bizottság alakult, amelynek feladata az angliai elmebetegek számára létesített zárt intézmények (lunatic hospital) belső viszonyainak, a bentlakók életkörülményeinek feltárása lett.

A korabeli közkedvelt grafikus, karikaturista, George Cruikshank (1792-1878) – egy másik művész, G. Arnald vázlata alapján – 1815-ben készítette el a leláncolt Norris kapitányt ábrázoló, hamarosan közismertté váló rézkarcát, amely alapján további képek keletkeztek erről a témáról

.

20. és 21. kép: James Norris hajóskapitány a Bethlem Kórházban 1815-ben

A börtönöket megszégyenítő viszonyok közé zárt értelmi fogyatékos és elmebeteg személyek embertelen életkörülményeiről tudósító három politikus parlamenti jelentése, valamit ez a sokkoló hatású kép hamarosan közismertté vált Angliában. A figyelem a zárt intézményekben méltatlan körülmények között élő személyek felé fordult. Mindezek hatására 1828-ban új törvény született Angliában, amely hivatalos engedélyhez kötötte az értelmi fogyatékos és az elmebeteg emberekkel foglalkozó intézetek létesítését, szabályozta a velük való bánásmódot, és előírta számukra a terápiák alkalmazását a zárt intézetekben (Mad House Act, 1828) (Matthew, Liz, 2004).

Korábban idéztük már Foucault összefoglaló értelmezését az értelmi fogyatékosság társadalmi megítélésének az újkorban bekövetkező paradigmatikus változásáról: „…a reneszánsz felszabadította a Bolondság hangját, ugyanakkor féken tartotta agresszivitását. A klasszicista kor viszont egy furcsa, erőszakos fordulattal csendet erőltet rá.” (Foucault, 2004, 69.)

A Bedlam ispotály belső viszonyainak újkori története jól példázza az értelmi fogyatékos személyekről alkotott társadalmi mentális kép drámai változását, amely a stigmatizált „bolondok” elzárásában, és minden humánumot nélkülöző, erőszakos „kezelésében” is testet öltött. A Bedlam nagyközönség számára való megnyitása és az emberi nyomorúság szórakoztató látványosságként való közszemlére tétele pedig az értelmi fogyatékos személyekről alkotott kép egy további módosulását jelzi: a karitatív megsegítés altruizmusa – legalábbis abban a történeti-kulturális közegben – háttérbe szorult. Helyette a szenzációra éhes nagyközönség igényeinek kiszolgálása jelent meg – új motívumként.

Az embertelen bánásmód azonban egy idő elteltével az igazságtalanságok iránt érzékeny, filantróp gondolkodású politikusok és közszereplők figyelmét is magára vonta. Mint láttuk, az elképesztő intézeti belviszonyokról politikai célokat is szolgáló, alapos feltáró jelentések születtek, amelyek az őket illusztráló képekkel együtt nagy publicitást kaptak. A nyilvánosság hatalmas véleményformáló ereje már akkor megnyilvánult: új törvény született új szabályzó elemekkel, szigorú előírásokkal. Mindezek mellett elkezdődött a méltatlan körülmények között élő értelmi akadályozott és mentálisan beteg emberekről alkotott, korábban egyoldalúan elutasító kép lassú átformálódása is Angliában és vele együtt a kontinens nyugati felének fejlettebb országaiban is.

A közgondolkodás, a mentalitás, a „társadalmi érzékenység” terén lezajló változások a szűkebben vett orvosi-szakmai közgondolkodásban is érezhetővé váltak.  Lassan átalakultak az intézményekben elzártan élő értelmi fogyatékos emberek „gyógyítására” vonatkozó elképzelések is. A középkori inkvizíció tortúráit idéző „kezelések” helyett a felvilágosodás filozófiai alapjaira épülve új gondolatok fogalmazódtak meg az alapvető emberi jogokról. Az 1700-as évek utolsó évtizedeitől kezdődően egyre több országban kerül a szakmai közgondolkodás fókuszába az ún. „erkölcsi kezelés” (moral treatment, traitement moral), amely a különféle mentális károsodással élő személyek lelki életének megfigyelésére, érzelmeik és erkölcsi szokásaik formálására törekedett – nem hagyva figyelmen kívül a társadalmi helyzetükből fakadó sajátosságokat sem.