2. Kognitív-formalista elméletek

A narratív folyamatosság illúzióját egészen eltérően értékeli a kognitív filmelmélet. Álláspontja szerint a klasszikus narratíva nem párosítható a néző passzivitásának feltételezésével: „a film nem szabja meg senkinek a helyzetét. Inkább arra készteti a nézőt, hogy különféle műveleteket végezzen el” (David Bordwell). Mivel a film történetével anyagszerűen soha nem találkozunk, csupán a narráció erre vonatkozó jeleivel, a történetet maga a néző következteti ki, hozza létre egy olyan kognitív folyamat során, melynek alapja az előzetes elvárások és ezek aktualizálása a történetre vonatkozó hipotézisek formájában. A történet tehát egy mentális konstrukció, melyet a néző a diegetikus világról szóló hipotézisei, a műfaji sémákra való ráhagyatkozása és az okságra, tér-idő szerkezetre vonatkozó műveletei alapján épít fel. A néző kognitív ténykedését az elbeszélés jelzései, a filmbeli képi és hangi jelek értelmezése váltja ki (pl. a rejtély megoldását folyton elhalasztó késleltetés, csapdák, melyek félrevezetik, hamis útra terelik a nézőt, ismétlődések, redundanciák). A nézői tevékenység az előzetes feltételezések alapján történő következtetések levonásából és hipotézisek alkotásából áll.

A néző kognitív képességeinek a klasszikus narratíva oldalán a narratív hatékonyságot célzó formai jegyek együttese felel meg. Bordwell szerint a klasszikus narratív filmet egy olyan kanonikus történet létrehozása működteti, melynek rögzített ismertetőjegyei a célorientált hős, az okozatiság, a határidő-logika, a kettős cselekményszál, a tér-idő-cselekmény egységeként meghatározott jelenetekre való tagolás és a lezárás. A kanonikus történet a történet jól ismert formáját jelenti, mely az olyan hagyományos történetmondási formákat idézi, mint a varázsmesék vagy a mítoszok. Jellemzői a hősközpontúság, a célvezérelt cselekvések, próbatételek (akadályok), az okozatiság. Az események nemcsak térben és időben kapcsolódnak egymáshoz, hanem szoros oksági és motivációs viszonyok által is. A klasszikus narratíva kerüli a véletlent, vagy ha mégis helyet ad neki, akkor csodás elemként vagy fordulatként integrálja az oksági láncba. A kettős cselekményszál funkciója, hogy a főszereplők köré az eseményeket kétszeresen is oksági mintázatokba szervezze, ugyanazon szereplőkkel sok akciót valósítson meg. Az egyik szál legtöbbször a románcos történetet foglalja magában (heteroszexuális pár egyesülését), a másik szál a munkához, a közösséghez, valamilyen küldetéshez kapcsolódik. Gyakran a két szál eseményei összefonódnak. A lezárás, megoldás kulcsfontosságú a klasszikus filmben: ahogyan a korabeli forgatókönyvírást oktató tankönyvek is megfogalmazzák, minden szálat el kell varrni (mindkét cselekményszál el kell jusson a zárlathoz), az ellentmondásokat fel kell oldani, a véletleneket motiválni kell, és egyáltalán nem szabad kérdőjelet hagyni a film végén. A klasszikus film leggyakoribb lezárása a happy end, bár találunk ellenpéldát is, különösen a melodráma műfaján belül (Casablanca [Kertész Mihály, 1942], Stella Dallas [King Vidor, 1937]).

Míg a kritikai elméletek a domináns ideológiák vonatkozásában vizsgálják a klasszikus narratívát, mint amely egyszerre simul bele a fennálló társadalmi rend értékrendszerébe és bizonyos keretek között esetleg feszegeti is azt, a kognitív-formalista elméletek a forma és a funkció egymásra találásának klasszikus ideálját találják meg benne, vagyis azt, ahogyan a klasszikus elbeszélés a leghatékonyabb módon szervezi meg a néző történetalkotással kapcsolatos kognitív képességeit.