IV.2.1. Nemzeti versidom

A magyar verselméleti gondolkodás forrásainak Kecskés András által összeállított, teljességre törekvő bibliográfiája a 16. századból hat, a következő száz évből tizenhat, míg a 18. század elejétől 1760-ig (Molnár János az időmértékes verselést propagáló szövegének megjelenéséig) két forrást említ. Ez azt jelenti, hogy a kezdetektől 1760-ig mindössze 24 a magyar nyelvű versszerzés mikéntjére reflektáló megnyilatkozásról van tudomásunk.[1] Az adat világosan jelzi, hogy a 18. század második fele előtt a magyar nyelvű irodalomban nem jönnek létre elméletileg körvonalazott versrendszerek. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a versszerzők – a magyar nyelvű költészet formáját meghatározó elméleti alapok hiányában – a rendelkezésre álló minták imitációjára épülő, heterogén verselési hagyományt alakítanak ki, amely a különböző metrikai megoldások (mondattani párhuzamosság, szótagszámlálás, rím, időmérték stb.) egyéni felhasználásából tevődik össze.

Mindezt azért fontos tudatosítani, mert a 19. század első felétől kezdve az irodalomtörténet elkezdte megkülönböztetni az ún. „jövevény”, tehát idegen kulturális hatások nyomán kifejlődő metrikai megoldásokat az ún. „nemzeti” versrendszertől, és ez utóbbiban egységes, ősi eredetű, folytonosságát és önazonosságát sok száz éven át megőrző, a magyar nyelvben gyökerező, így kizárólag a magyar nyelvközösségre jellemző, a nemzeti identitás egyik pilléreként funkcionáló hagyományt látott. A koncepció fejlődésének vázlatát a következőképpen foglalhatjuk össze.

1) Tartalmi jellegű nemzeti hagyomány hiányában Kölcsey Ferenc szerint nemigen jöhet létre nemzeti költészet, hiszen ez a nemzet közös történeti kincsében kellene, hogy gyökerezzen.[2]

2) A tartalmi szempontból nemzeti költészet megvalósíthatatlan ideája helyett Toldy Ferenc a nemzeti hagyomány meglévő rétegére, a nyelvre felépítendő, formai tekintetben nemzeti költészetre tesz javaslatot. Ennek a formai szempontból nemzeti költészetnek Toldy szerint nem a szavak hangalakját kihasználó időmértékre, hanem a szavak lényegi mozzanataként meghatározott logikai hangsúlyra kell épülnie.[3]

3) A Toldy által körvonalazott koncepciót máig ható érvénnyel Arany János dolgozza ki. A magyar „nemzeti versidom” („nemzeti versritmus”) lényegét Toldyhoz hasonlóan ő is a nyelv logikai hangsúlyrendjében gyökerezőnek látja, de Toldyval ellentétben ő nem a szótövek hangsúlyaira alapozva hozna létre egy korábban magyar nyelven ismeretlen ritmusrendszert, hanem a megfigyelt anyagra jellemzőnek vélt, tartalmi szempontból is az ütem középpontjául szolgáló „hangsúlyos góc” köré építi fel saját metrikáját.[4]

4) A vázolt fejlődéstörténet utolsó lényeges mozzanata, hogy Arany koncepcióját Ferenczi Zoltán történeti keretbe helyezi. Ezzel a 19. század végére a gondolatrendszer minden lényeges eleme készen áll, a magyar verstan meghatározó iskolái az elképzelés alapját (hogy ti. létezik egy a fent leírt értelemben „nemzeti” versrendszer) már nem vitatják.[5]

5) Arra, hogy az ilyen formán elképzel „nemzeti versritmus” a nemzetkonstituáló erőként meghatározott nemzeti kultúrkincs egyetlen töretlenül hagyományozódó, tehát a nemzeti kultúra folytonosságát megteremteni képes eleme, Horváth János mutat rá.[6]

Az egységesnek látott, és már a 16. század elejétől „nemzeti” alapokon álló versrendszer koncepciója két szempontból is problémás. Az egyik, a hagyomány vélt homogenitásával kapcsolatos anomáliára Gábor Ignác mutatott rá, amikor azt kifogásolta, hogy az értelmezők a fennmaradt versanyag jelentékeny részét csak a versek hibás metrikai konstrukcióként való értelmezésének árán tudják a „nemzeti versrendszer” keretei közé terelni.[7] A másik probléma a 16–17. századra visszavetített nemzeti jelleg mibenlétének tisztázatlansága. Igaz ugyan, hogy a „magyar” jelző – ha ritkán is, de – előfordul magyar verselési hagyományra történő utalásként (1574-es énekeskönyvének egy zsoltárfordításával kapcsolatban Hurszár Gál például így nyilatkozik: „E Psalmust mi eckeppen czinaltuc Rhytmussal valo enekbe, Azokert, a kic czac Magyar modra valo versockel akariác enekelni”[8]), és így felvethető, az a gondolat, hogy bizonyos metrikai megoldások olykor nemzeti színezetet kaptak, de azok a nemzetfogalmak, amely a Huszáréhoz hasonló megnyilvánulások alapját képezhették, nem egyeznek a 19. század elejétől kibontakozó, a „nemzeti versritmus” koncepcióját megalapozó, a nemzetet kulturális hagyományai alapján definiáló felfogással.

A 18. század végét megelőző korszak két eszmerendszert használ. Az egyik, a Kézai Simon által (Gesta Hunnorum et Hungarorum) kidolgozott, a 13. század végétől forgalomban lévő, ún. eredetközösségi nemzetfogalom a nemzethez tartozók közösségét leszármazás alapján határozza meg. Ebben a gondolatrendszerben a kulturális hagyományoknak (szokások, tánc, viselet stb.) csak annyiban van szerepe, amennyiben rajtuk keresztül válhat külsővé a kezdettel való azonosság ténye, de a jelölőként funkcionáló nemzeti attribútumok és a nemzet közti viszony önkényes.[9] E koncepcióval szemben a másik, ún. államközösségi nemzetfelfogás mindenkit a nemzethez tartozónak gondol, aki a magyar királyság területén él.[10] Ha tehát társult valamiféle nemzeti jelleg a 16–17. századi magyar költészet bizonyos metrikai hagyományaihoz, akkor ez két dolgot jelenthetett. Vagy azt, hogy az adott versrendszer (mint már az ősök által is használt versforma) a kezdettel való azonosság emblematikus, de a nemzet lényegétől független jeleként funkcionált, vagy pedig egyszerűen azt, hogy a vizsgált verselési hagyomány a magyar királyság területén gyakoroltatott. Fontos tehát leszögezni, hogy e két elképzelés egyike sem tekinthető a versritmus és a nemzet között lényegi viszonyt feltételező, a 19. század elejétől kibontakozó konstrukció előzményének.