III. 1. Rövid történet

A retorika antik (görög) közéleti tevékenységből formálódott ki mintegy négy évszázad során a szónoki beszéd, majd később, de még az antikvitásban, az írás szabályrendszerévé. Kezdetben (i.e. IV. század) úgy határozták meg, hogy a rhetoriké tekhné a rábeszélés mestersége.

Kiket és mire kellett rábeszélni?

Az athéni polgárnak, ha érdekeit bíróság előtt akarta érvényesíteni, a következő feltételekkel kellett számolnia:

• egy laikusokból (nem képzett jogtudósokból) álló kollégium előtt kellett beszélnie, a kollégium legkevesebb 201, maximum 1501 főből állott;
• a perben szereplők, amennyiben teljes jogú polgárok voltak, személyesen adták elő ügyeiket, jogi személy vagy hivatásos szónok nem képviselhette őket;
• az ítélethez nem vonhattak be tanácsadót, nem hozhattak olyan szavazatot, amely eltér a vitatott témától;
• nem csupán a perbe fogott fél volt büntetésnek kitéve, hanem a vádló is, ha ellenfele ártatlannak bizonyult;

Ilyen körülmények között fontossá vált a logikus és hatásos érvelés, a megformált előadás, és noha a feleknek személyesen és szabad előadásban kellett ügyeiket képviselniük, beszédeiket hozzáértőkkel írathatták. Ők, a logográfusok, igen keresettek és népszerűek lettek ezért Athénban. A jogi gyakorlatban (vádolás és védekezés)[1] kialakult így az első retorikai beszédnem, az ítélkező, vagy más szóval törvényszéki beszéd, gyakrabban használt latin elnevezéssel: genus iudiciale.  A második beszédnemet, a tanácskozó beszédet (genus deliberativum) szintén a demokratikus közélet tette szükségessé: fontos döntések előtt összehívták a népgyűlést és a szónok a gyülekezetnek adott tanácsot, vagy rábeszélt (suasio) vagy éppen lebeszélt (dissuasio).

Az első nagyhatású szónok, aki tanítással is foglalkozott, valószínűleg Gorgiasz (i.e. V-IV. sz) volt. Mintabeszédeket állított össze, saját állítása szerint retorikai kézikönyvet is írt (ez nincs meg) és a szónoklattant a rábeszélés (meggyőzés), nem pedig az oktatás művészetének vagy mesterségének (tekhné) tartotta.  Hozzá fűződik a harmadik retorikai beszédnem, az ünnepi gyülekezet előtt tartott dekoratív, metaforákkal, finom nyelvi díszítésekkel ékesített szemléltető, vagy más szóval bemutató beszéd (genus demonstrativum, másképpen laudativum). A szónok itt vagy dicsért, dicsőített (laus) vagy éppen szidalmazott, gáncsolt (vituperatio) valamely személyt, közösséget, eseményt. Ez lett évszázadokon át az irodalmi jellegű megnyilvánulások (akár vers, akár próza) legmeghatározóbb beszédmódjává: a dicséret (hagyományos görög elnevezéssel: panegürikosz) volt tulajdonképpen maga az irodalom.

20. kép. Gorgiasz szobra

Kialakult tehát, már Platón előtt, a három, máig érvényes retorikai mód, a tárgy (téma) és a hallgatóság viszonyát modellező beszéd. Alapvetően az határozta meg e modelleseteket, hogy amiről szólnak, az biztos-e (certum) vagy kétséges (dubium).

Összefoglalva, most már nem kialakulásuk időrendjében:

Ha tehát valami bizonyos, akkor a szónok (egyúttal a beszédtárgy) és a hallgatóság viszonya dicsérő vagy gáncsoló: genus demonstrativum, ideje lehet múlt, jelen és jövendő.

Ha kétséges esetről kell dönteni, akkor a viszony tanácsadó: genus deliberativum, ideje a jövő.

Ha a kétséges esetről mások döntenek jogi eljárás során, a viszony: genus iudiciale, ideje a múlt.

Platón kritizálta Gorgiasz szofisztikus álláspontját (Gorgiasz szerint a nyelv csupán formális rendszer, amelyet az ember saját érdekei kifejezésének szolgálatába állított) és vele ellentétben a szónoklatot úgy tekintette, mint egyszerű gyakorlatot (empeiria). Ez tetszőleges beszéd megírásából állhat. A nyelv, így Platón, az ideák megismerésére alkalmatlan eszköz, a „változatlan igazság” ismeretéhez alig járul hozzá. Van viszont egy ún. igazi retorika, ez pedig a filozófiai, tárgya az igazság. Ha a nyelv nem képes az igazság megismerését közvetíteni, akkor annál kevésbé a beszéd művészete: Platón ideális szónoka olyan gondolkozó, aki alkalmazni tudja a dialektika módszerét.

21. kép. Platón

Arisztotelész (i.e. 384-322) írta az első rendszeres retorikát: „a klasszikus kézikönyveket tápláló valamennyi didaktikus elem Arisztotelésztől való.”[2] Visszahelyezte azt az elméleti tudományok közé, ugyanakkor a retorika érzelmi hatáskeltésének okait is vizsgálta. Ezzel ösztönzést adott annak a felszabadító gondolatnak, hogy a retorika poétikai tekhnévé („teremtő alkotássá”) váljon. A középkori tudományos rendszerben már az jelent meg, „hogy a költői mesterségek retorikai mesterségek (…) a nagy retorikusok költők”.[3] Ez a nézet igen fontos az irodalomról való gondolkozás szempontjából, valójában innen ered az irodalom fogalma. „A gondolkodásmódra vonatkozó tudnivalókat a Rhétoriká-ban már lerögzítettem; ez ugyanis inkább annak a kutatási területnek a sajátos tárgya. A gondolkozásmód körébe tartozik mindaz, amit a beszéd által kell elvégezni: a bizonyítás, a cáfolás, az érzelmek – a szánalom, félelem, harag és a többi – felkeltése, ezen kívül a nagyítás és a kicsinyítés is”.[4] Azt is mondja, hogy „inkább kell választani a lehetetlen, de valószínűsíthető, mint a lehetséges, de hihetetlen dolgokat.”[5]

22. kép Arisztotelész

Már igen korán, az i.e. 2. században, több görög szónok alapított iskolát Rómában. A bizonytalan szerzőségű Rhetorica ad Herennium és a bizonyosan Cicero[6] mű De inventione oratoria immár az írás mesterségét szabályozta. A De oratore Cicero talán legnagyobbra értékelt és legtöbbet idézett munkája lett az évszázadok során, ebben „erkölcsivé teszi a retorikát”,[7] azaz a szónokot átfogó általános műveltséggel rendelkező, egyúttal feddhetetlen erkölcsű ideális embernek írja le. Ugyanitt áttekinti és stabilizálja a retorika eddigre már kialakult részeit: inventio (feltalálás), dispositio (elrendezés) és elocutio (kifejezés).

23. kép: Cicero

Mindenre kiterjedő pedagógiai tervezetet nyújt a máig legnevezetesebb „osztályozó  és érzékeny szellem”[8] , Marcus Fabius Quintlianus (35k. – 100) monumentális könyve, a De institutione oratoria.[9] Tanár volt és hivatásos szónok, fizetést kapott Rómától, műve a korai újkor nagyon megbecsült, szinte kizárólagos viszonyítása lett.

24. kép: Quintilianus Szónoklattan című műve magyarul is olvasható. Marcus Fabius QUINTILIANUS, Szónoklattan, szerk.: ADAMIK Tamás, Kalligram, Pozsony, 2008;