II.3.2. A könyvbeli szöveg

A számítógépekre még az 1990-es években is alapvetően úgy tekintenek, mint amely magát a filológiai munkát nem változtatta meg, de jelentősen megkönnyítette és nagyobb pontosságot tett lehetővé.[1] A számítógépeknek a filológiai munkában való használata – amennyiben eszközként tekintünk rájuk – a filológia mindennapjainak részévé vált: könnyebb lett a rögzítés, a módosítás, a kiegészítés, gyorsabbá a szerkesztés, a keresés, és a befoglalható információk szempontjából megszűntek a könyv fizikai korlátai. Mindezek alapján úgy tűnik, a számítógépek elterjedése a humántudomány mindennapjaiban nem számolja fel sem azt a textuális kultúrát, amely meghatározza a szövegekkel való foglalatosság gyakorlatait és kijelöli hatalmi viszonyait,[2] valamint nem számolja fel a könyvbeliség sajátszerűségeit sem. A könyvbeliség, a könyvbeli szöveg kezdeteiről ugyan nincs tudományos konszenzus – Ivan Illich a skolasztikus írást és olvasást nevezi meg, mások, mint például Elizabeth Eisenstein, a nyomtatás nyugat-európai feltalálását tartják döntő jelentőségűnek[3] – jelentőségének és sajátosságainak értelmezése kapcsán azonban egyetértés van: az olvasás (és ekként a szöveg végső formába öntése is) egy olyan vizuális tevékenység, amelynek legfontosabb sajátossága az azonnali hozzáférés, amelyet a könyv hordozhatósága, az oldalak gyorsan áttekinthető elrendezése, a szöveg alfabetikus indexelése biztosít.[4] A nyomtatás jelentősége a könyvbeliség szempontjából elvitathatatlan, mivel ez teremtette meg végső soron „a társadalmi információfeldolgozás interakciómentes lehetőségét” és követelményét, azaz csak ekként válhatott a nyomtatott könyv bármilyen információ tárolásának és elosztásának elsődleges médiumává.[5] A nyugati kultúra elmúlt öt (nyolc) évszázadában éppen ezért a könyvbeli olvasás volt a „legmagasabb rendű társadalmi tevékenység” uralkodó formája és központi metaforája. Európa ipari társadalmai könyvkultúraként alkották meg identitásukat.[6]