2.5. Ambivalencia a családi nevelés hétköznapjaiban

Hogy milyen nehézséget okoz az egyes gyermekkortörténeti-mentalitástörténeti korszakoknak az egyértelmű kategóriákba való sorolása, azt Linda Pollock forráselemzései is bizonyítják. A szerző 17-19. századi angol és amerikai szülők naplóit vizsgálta, és megkísérelte évszázadonként jellemezni a szülők gyermekeik iránti attitűdjeit, illetve leírni a megfigyelhető változásokat. A tanulmányozott 17. századi naplóíró szülők legalább 15 százaléka vallotta magát puritánusnak, de csupán az írók 4 százaléka fogadta el az eredendő bűnről szóló dogmát, és – naplóik tanúsága szerint – egyikük sem akarta megtörni gyermeke akaratát. Az itt feldolgozott források szerint a szülőken sokkal jobban érdekelte az, hogy „mivel gazdagítsák gyermekük elméjét”, és azon sem lepődtek meg, ha a gyerek „némiképp szertelen”, mivel „ez nem ritka ebben az életkorban”. (Pollock, 1998 179) A szülők egy része „öröm”-nek, „zsendülő sarj”-nak nevezi gyermekét naplójában, mások „becses zálognak”, lelkük örökkévalósága után a „legdrágább kincs”-nek tartották fiaikat és leányaikat. Mindez arra utal, hogy ezek a szülők egyértelműen ragaszkodtak gyermekeikhez, akik egyfajta „érzelmi kielégülést” jelentettek számukra.

Linda Pollock számtalan példát hoz fel – 17. századi amerikai és angliai szülők naplóját elemezve –, amelyek azt igazolják, hogy a szülők jó része az ún. „kifinomult” nevelési módszereket alkalmazta. Ezekből kiderül, hogy egyáltalán nem akarták megtörni gyermekeik akaratát – ahogyan azt puritánus hitük sugallta, de nem is állt szándékukban erőszakos, tolakodó módon, „minden-áron-formálni” gyermekük lelkületét – ahogy arra a locke-i „tabula rasa”-elv elfogadása ösztönözhette volna őket. A divatos nevelési tanácsadókat (ilyen volt Locke fentebb idézett könyve is) olvasó rétegek java része a bennük foglalt gondolatokat saját személyes tapasztalatain és meggyőződésén átszűrve értelmezte, a szélsőséges gondolatokat általában mértékletes távolságtartással kezelték.

A szülők gyermekeikkel kapcsolatos ambivalens érzelmei, melynek végét DeMause a 17. századra (sőt újabb periodizációja szerint a 16. század végére) teszi, úgy tűnik jóval tovább éltek, a 18. század közepéig-végéig jellemzőek maradtak. John F. Walzer a távolítás és megtartás közötti ambivalens érzelmek hullámzását több példával igazolja.

1771-ben Elisabeth Drinker, gyenge egészsége miatt – orvosa tanácsára – szoptatósdajkához adta csecsemőjét. „Dr. D. szerint el kell választani a kis Henrymet, vagy dajkát keresni neki. Nehéz a választás, de meg kell tennem” – írja az édesanya naplójában (Walzer, 1998, 235.) Elisabeth Drinker azonban gyötrődött az elválás miatt. Néhány nap múlva elment megnézni Sally Oates dajkához, hogy megnézze gyermekét. Hazamenet ezt jegyezte be naplójába: „Olyan elveszettnek érzem magam az én kis drágaságom nélkül” - jegyezte be naplójába aznap este. Másnap, még reggeli előtt, férjével együtt meglátogatta „a kis csöppséget”. Este otthon maradt, de odaküldte egy ismerősét, egy bizonyos John Foulkot, hogy nézze meg fiát. John „kedvező hírekkel” tért vissza. Másnap Elizabeth már kora felkereste a dajka házát. Vasárnap az egész család ellátogatott a gyermekhez, nem is egyszer, hanem kétszer.  Július 22-től (mikor a dajkához vitte a csecsemőt) augusztus 22-ig - egyetlen esős nap kivételével - csak akkor nincs nyoma a baba meglátogatásának, amikor semmiféle naplóbejegyzés nem történt. Elizabeth látogatásai alkalmával néha kicsit elvitte a kisbabát. A ritkuló naplóbejegyzések alapján feltételezhetjük, hogy a következő három hónapban ő és férje időről-időre meglátogatták a gyermeket, ha nem is olyan gyakran, mint eleinte. 1772. február 1-jén Elizabeth utasította a dajkát, hogy kezdje meg Henry elválasztását. Március 8-án Sally Oates hazavitte a kisfiút szüleihez. Henry mintegy hét és fél hónapig volt a dajkánál, első életévét már betöltötte, mikor visszakerült szülőanyjához. (Walzer, 1998, 235-236)

A gyerektől való „megszabadulásnak” olyan tradicionális módszere, mint a dajkaságba adás ebben a korszakban még teljesen természetes, hétköznapi gyakorlat, sőt bizonyos társadalmi körökben követendő normaként megfogalmazódó elvárás. Orvosa tanácsára Elizabeth Drinker is alkalmazkodik ehhez az elváráshoz, és szoptatós dajkához adja gyermekét. Az első hónapokban szenved távolléte miatt, s mindent megtesz azért, hogy az együtt eltöltött percek számát szaporítsa. Később már elutazik egy hónapra, és naplójában nem panaszolja kisfia hiányát. Elizabeth Drinker példája jól illusztrálja, hogy még a 18. század végén is megfigyelhető a – korábbi korszakok szülői magatartásában gyakran felbukkanó – távolító attitűdnek és a gyermek iránti birtoklási vágynak a küzdelme.

A gyermek halála felett érzett fájdalom elleplezése sem volt ritka a korban: míg az anyák szabad folyást engedhettek könnyeiknek, addig az apák inkább „uralkodtak az érzéseiken”. Az érzelmek néha a mai olvasó számára meghökkentő formában nyertek kifejezést, ahogyan azt John Fr. Walzer tanulmányában egy korabeli napló bejegyzésével is illusztrálja, amelyet egy virginiai ültetvényes, William Byrd hagyott hátra: 

„1710. május 12-én William Byrd rejtjelezve írta titkos naplójába, hogy huszonkét hónapos fia, Parke magas láztól szenvedett. A gyermek állapota nem javult, s 17-én Mr. Byrd sürgős üzenetet küldött egy bizonyos Mr. Andersonnak. Anderson nem volt orvos, de volt némi jártassága az orvoslásban. Másnap a fiúcska valamivel jobban érezte magát, »Istennek hála«, 21-én azonban Evie, Byrd kétéves kislánya is belázasodott. Byrd erre lemondta a Harrison ezredessel megbeszélt vacsorát. 24-én Byrd és felesége éjfélig virrasztottak a gyermekek ágyánál, majd a Westover ültetvény egyik titkárgyakornokára, ezt követően egy felügyelőjére ruházták át a feladatot. Június 3-án Byrd hatkor kelt, »azonnal értesítettek, hogy a kisfiú nagyon rosszul van. Odasiettünk és láttuk, hogy a halálán van, és reggel nyolc óra körül meghalt. Isten adta, Isten elvette, Isten neve legyen áldott.« A június 3-i naplóbejegyzés így folytatódik: 

»Mr. Harrison, Mr. Anderson és felesége és még néhányan eljöttek, hogy osztozzanak szomorúságunkban. Feleségemet mélyen lesújtotta az eset, én megbékéltem az Úr ítéletével. Tudatában vagyok a veszteségnek, de Isten akarata teljesedett be. Mr. Anderson, a felesége, valamint Mrs. B-k-r itt ebédeltek. Én pecsenyét ettem. Délután nagyon csikart a hasam, de estefelé jobban lettem. Délután esett az eső.«

Byrd »tudatában volt« a veszteségnek, de naplójában nem sok helyet és energiát szánt a hosszasabb fejtegetésre. Inkább a szokásos módon leírta, mit evett. Ezen a napon és a következő napokon is hascsikarás kínozta, és nem tudta, illetve azt állította, hogy nem tudja, miért. Kétszer is leírta, hogy »nem tudja«, mitől szenved. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg kisfia halála zaklatta fel. Ellenkezőleg: mintha szándékosan tagadná. Bár soha többé nem említi a fiút, bizonyos, hogy halála jobban megrendítette, mint ezt hajlandó beismerni.

Mrs. Byrd - Mr. Byrd beszámolója ezt sugallja - nem volt ilyen beletörődő. Lehetséges, hogy Mr. Byrd - kora elvárásai alapján - a lehető legkisebb mértékben kívánta kimutatni fájdalmát, s ezért azt átruházta feleségére. »Feleségemből több ízben is kitört a csillapíthatatlan zokogás drága fiunk halála miatt« - írta Byrd másnap -, de »valahogyan úrrá lett magán. Vacsorára vagdalt ürühúst ettem.« Másnap »feleségem továbbra is lehangolt volt, igyekeztem vigasztalni, amennyire tőlem tellett.« Valószínűleg Mrs. Byrd az első gyermekét veszítette el. A temetés után Mr. Byrd ezt írta: »Feleségem továbbra is végtelenül levert fiának elvesztése miatt, vigasztaltam, ahogy tudtam. Vacsorára borjúfejet ettem.« Lejegyezte, hogy felesége még egy-két hétig lehangolt volt. Aztán látszólag elfelejtette ennek okát, mert a következő bejegyzésekben az asszony fejfájásait, nyomott hangulatát említve azon tűnődik, vajon mi aggasztja a feleségét. (Walzer, 1998, 239)

* * *

A szigor és engedékenység, a kötődés és a távolítás ambivalenciája, valamint a testi fenyítékkel kapcsolatos kétértelmű megfogalmazások részei voltak a kor mentalitásának, gyermek-attitűdjének. Ugyanakkor azt is igazolják a források, hogy a nevelési útmutatókban, kézikönyvekben megfogalmazott elvek és tanácsok nem közvetlenül befolyásolták a szülők és pedagógusok gondolkodásmódját. A gyerekek nevelésére vonatkozó előírásokat és tanácsokat – szélsőséges kivételektől eltekintve – általában saját, egyéni felfogásmódjuk, már meglévő attitűdjeik, korábbi tapasztalataikból kialakult elveik szűrőjén átengedve értelmezték, rostálták: egyes téziseket elfogadtak, másokat elvetettek. Valahogy úgy lehetett, ahogyan arra Arthur Imhof utal egy 18. századi észak-hesseni parasztember mentalitását, életfelfogását elemző könyvében: [Johannes Hooss] „a hivatalos tanokból annyit vett – ha vett egyáltalán – tudomásul, amennyire az ő saját mindennapjainak legyűréséhez szüksége volt, az ragadt rá belőlük, ami az ő számára hasznos volt, és azt be is olvasztotta a maga világába.” (Imhof, 1992, 97) Ez a megállapítás – az adott kortól függetlenül – általában érvényes a szülők nevelési attitűdjeinek formálódására. Így volt ez egykoron, de hasonló mentalitást tapasztalunk napjainkban is.