2.1. Luther gyermekfelfogása
A 16. század gyermekfelfogására és nevelési gyakorlatára két tényező hatott elemi erővel: a humanizmus és a reformáció. A humanisták a klasszikus kultúra személyiségformáló, nevelő hatását hangsúlyozták, miközben élénken kritizálták a magoltatás és verés régi pedagógiai módszereit. A 16. században kialakul a görög-latin kultúrára alapozó műveltséget nyújtó humán gimnázium, melyben a nevelésére sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a pedagógusok, mint a középkori iskolákban. A tananyag gondos összeállításával igyekeznek a megóvni a serdülő ifjúság lelkét az erkölcsileg káros hatásoktól. A humanista szerzők – mint Erasmus, Vives, Montaigne vagy Rabelais – hosszasan értekeznek a helyes gyermeknevelés és az új szellemű oktatás módszereiről. Egyikük a gyerek nevelhetőségét, a kisgyermekkori nevelő hatások fontosságát emeli ki (Erasmus), mások a tekintélyelvű magoltatást akarják kiiktatni a tanításból (Montaigne), ismét mások a természetben szerzett konkrét tapasztalatokat is segítségül hívják a tanításhoz (Rabelais). A humanista nevelési elvek azonban csak lassan és viszonylag szűk körben kezdik el átformálni a gyerekről való gondolkodást. Az új hit, a reformált vallás hatása viszont elementáris erejű a gyermeknevelés terén is.
A reformáció atyja, Luther Márton (1483–1546) prédikációiban, írásaiban gyakran foglalkozott a nevelés-művelődés kérdéseivel. Luther – akit szülei és tanítói gyermekkorában gyakran vertek – különös gonddal figyelt a gyermekekre: úgy tekintett rájuk, mint „pompás, örök kincs”-re, amelyet meg kell óvni Isten számára (Luther, in: Hoffmann 1986, 65). Nincs szentebb emberi tevékenység a nevelésnél. Az örök üdvösség elnyeréséhez nem a böjtölés vagy a búcsújárás a legmegfelelőbb keresztényi cselekedet, hanem gyermekeink helyes nevelése. Jó nevelés pedig elképzelhetetlen rendezett, erkölcsös családi élet nélkül. Luther a korabeli egyház nőtlenségi ideálja helyett az Istennek tetsző házasság eszményét hirdette. Ennek a családnak az élén a férj áll, felesége és gyermekei feltétlen engedelmességgel tartoznak neki. A család legfontosabb feladata a gyermekek minden szempontból következetes, szigorú erkölcsi elvek szerint való nevelése.
A Luther által népszerűsített új, polgári családeszmény szerint a szülők teljhatalommal rendelkeznek gyermekeik fölött: „Nincs nagyobb, nemesebb eredetű hatalom a földön – írja egy helyütt –, mint a szülők hatalma gyermekeik fölött.” A Nagy Katekizmusban ezt a hatalmat egyenesen Istentől eredezteti, a szülőket az ő „földi helytartói”.
Luther tehát a szigorú nevelés híve. Az érzelgős szeretetnek itt nincs helye, csak a következetes irányításnak. A jámbor szülőknek a gyereket már kis korától kezdve Isten szolgálatára kell nevelni – szavakkal és hathatós tettekkel. A gyermek saját akaratát „folyamatosan meg kell törni”; a gyereknek „el kell szenvednie a büntetést akkor is, ha az néhanapján jogtalan”. (idézi: Mallet, 1990, 36) A gyerek akaratossága eredendően rossz természetének bizonyítéka, ezt pedig le kell győzni minden áron. (Egy vita után, melyet legidősebb fiával folytatott, Luther kijelentette:„Jobban szeretnék egy halott gyermeket, mint egy engedetlent.” (Mallet, 1990, 43))
A Szent Ágoston által megfogalmazott dogma elevenedik itt fel a gyermek eredendően bűnre hajlamos természetéről. Luther azonban még Ágsotonnál is határozottabban állítja, hogy a gyerek születésekor rossz, romlott, züllött lélekkel jön a világra. Nevelés nélkül a gyerek „önző vadállatként él, semmire sem jó, csak evésre”. A házasságról szóló prédikációjában (1519) Salamonra hivatkozik, aki szerint „aki a vesszőt kíméli, gyermekét gyűlöli”. Aki gyermekét veri, a lelkét menti meg a pokol tüzétől. A gyermek nem a „világi örömök forrása”, hanem Isten által a szülőkre bízott „örök kincs”, amellyel jól kell sáfárkodni.