8.3.1. Az iskolaügy helyzete és a nőnevelés képviselői

Nőnevelés tekintetében Anglia „aranykora” a tizenhatodik század volt. VIII. Henrik és I. Erzsébet korában az arisztokraták még szívesen követték az uralkodók családjában kialakult szokásokat, és így leányaikat is igyekeztek színvonalas képzésben részesíteni. Erzsébet halála (1603) után azonban ez az érdeklődés jelentősen megcsappant. 

A tizenhetedik század közepétől a puritánok lettek a népnevelés fejlesztésének szószólóivá, ám programjaikat csak a fiúk oktatására korlátozták. Hannah Wooley (1621-1676) 1675-ben megjelent életvezetési tanácsadójában („Az úrnő kézikönyve”, „Gentlewoman’s Companion”) sajnálkozását fejezi ki a közoktatás gyászos állapotai miatt. Arra kéri a szülőket, hogy gondoskodjanak lányaik minimális képzéséről; szerinte elég, ha ez a háztartásvezetésre való fölkészítésre és az elemi gazdálkodási ismeretekre korlátozódik. Saját iskolájában gyakorlati képzést és alapfokú írás-olvasási készséget nyújtott a lányoknak, de az ideális megoldást a tehetősebb családok esetében a megfelelő nevelőnő kiválasztásában látta. 

Az egyik alapvető különbség a kontinentális és az angol elemi iskoláztatás között az volt, hogy Angliában több helyen került sor a fiúk és lányok együttes oktatására. Az első iskolatípus, amelyben alkalmasint már együtt tanulhattak fiúk és lányok, az ún. „petty school”, („kisiskola”) illetve a „dame school” volt. Már a reformáció korától kezdve egymás után jöttek létre ezek magániskolák, ahol általában egy idősebb nő – általában saját lakásában – tíz, húsz, esetleg harminc gyermeknek (lányoknak és fiúknak egyaránt) tanította az alapkészségeket: az olvasást, írást és számolást – természetesen tandíj fejében. A „dame school”-típusú napközi iskolák oktatásának tartalmát, színvonalát nem garantálta semmiféle előírás, munkájukat nem ellenőrizte semmiféle tanulmányi felügyelet. Az esetek többségében a felügyelőnők saját lakásukban foglalkoztak a gyerekekkel, sokszor igen mostoha körülmények között.

Működtek még emellett kifejezetten kislányok számára alapított kisiskolák is: Ezek egy része magánvállalkozás volt: a Hollandiából és Franciaországból menekülő vallási reformátorok alapították őket. Az írás-olvasás mellett vallástanra, szövésre és fonásra tanították a gyerekeket. 

A középfokú iskoláztatás fő iskolatípusa Angliában az egyház által fenntartott és ellenőrzött latin iskolák (grammar schools) voltak. Itt már belépéskor megkívánták a gyerkeketől az elemi írás-olvasás tudást.  Csak fiúkkal foglalkoztak, lányok nem járhattak ide.

Az alapfokú oktatást meghaladó, magasabb műveltséget nyújtó iskolákat lányok számára alig nyitottak a 17-18. században. A jellemző magániskola típus John Waver bentlakásos lányiskolája volt. A tulajdonos a napilapokban feladott hirdetésében azt ígérte a szülőknek, hogy „a táncművészet mestereként” a fiatal úrhölgyeket bevezeti a tánc, az ének, a zene művészetének minden ágába, mindemellett írni és a házimunkák levégzésre is megtanítja őket (Reynolds, 1964, 258).   

A nőnevelés magasabb színvonalát képviselő kevés kivétel közé tartot Bathsua Makin (kb.1600-kb.1673) bentlakásos lányiskolája, amelyet tehetős családból származó lányok számára nyitott 1650-ben és haláláig működtetett. Makin Comenius didaktikai elvainek elkötelezett híve volt, levelezésben állt Anna Maria van Schurmannal. Gyakorlati pedagógiai tapasztalatait az udvarban szerezte I. Károly leányának nevelőnőjeként. Értekezésében, amelyet „A klasszikus nőnevelés újjászületése” („Essay to Revive the Ancient Education of Gentlewomen”, 1673) címen írt, élesen kritizálta kora színvonaltalan képzést nyújtó magán nőnevelő intézeteit. A korabeli gyakorlattól eltérően matematikát, latint, görögöt, hébert, logikát, történelmet, földrajzot és modern nyelveket kínált programjában.

Bathsua Makin felfogását követte a nőnevelés reformjának kérdésében Mary Astell (1666-1731) filozófus-író, akinek „Komoly javaslat hölgyek számára” („Serious Proposal for the Ladies”, 1693) című értekezése megadta az alaphangját a 18. századi angol nőnevelési reformprogramoknak. Az általa elképzelt, magas színvonalú képzést nyújtó „nőakadémia” tervezete és tanterve széleskörű vitát váltott ki Anglia-szerte. Astell karteziánus filozófiai alapokra helyezkedve vitatkozott Locke szenzualizmusával: a nők általános műveletlenségének oka nem felfogóképességük hiányosságaiban keresendő, hanem a velük szemben táplált társadalmi előítéletekben és oktatásuk alacsony színvonalában.                   

A 18. század nőnevelési törekvéseinek megfogalmazói többnyire a magasabb társadalmi osztályok lányainak oktatását kívánták fejleszteni, a legszegényebb rétegek számára nem volt mondanivalójuk. Ennek a tartózkodásnak a hátterében az alsó társadalmi osztályok „túlképzésétől” való régi keletű félelem húzódott meg. Hannah More (1745-1833) például, aki igényes nevelési programot dolgozott ki középosztálybeli lányok számára, visszautasította a felkérést, hogy írás-olvasást tanítson egy jótékonysági alapon működő vasárnapi iskolában. Priscilla Wakefield (1751-1832) pedig különböző iskolai tanterveket állított párhuzamba az eltérő társadalmi osztályokból származó leánygyermekek számára.

A század folyamán a lányok nevelésének legfőbb színtere még mindig a család volt, ahol az elemi ismeretekre édesanyjuk tanították őket. Ritkán került sor ennél magasabb színvonalú képzésre. Néhány 18. századi írónőt gyermekkorában édesapja oktatta magasabb ismeretekre. Catharine Macaulay (1731-1791) klasszikus nyelvi képzésben részesült bátyjával együtt házitanítójuk segítségével, aki a fiút az egyetemre készítette fel. Mary Wollstonecraft (1759-1797) édesapja egy barátját, a disszenter^[1] természettudós John Ardent kérte fel leánya házi tanítására.

A tizennyolcadik század végétől kezdve Angliában is egyre több olyan szülőknek szánt nevelési tanácsadó kézikönyv jelent meg, amelyeknek szerzői didaktikai kérdéseket taglaltak közérthető módon. A lányok nevelésével foglalkozó szerzők Rousseau hatására itt is – akárcsak Sophie la Roche és kortársai német földön – új tudomány, a botanika tanulmányozását javasolják a házi nevelésben részesülő leányoknak. A növénytan „feminin tudomány”-ként került be a köztudatba, hasonlóképpen a vegytanhoz. A századfordulótól kezdve azután már egyre több olyan nevelési tanácsadó jelent meg, amelyek a nemi hovatartozástól függetlenül, egységes megközelítésben tárgyalták a didaktika kérdéseit.

A korszak egyik legjelentősebb nevelési tanácsadó kézikönyve Richard és leánya Maria Edgeworth^[2] műve, a „Gyakorlati neveléstan” („Practical Education”, 1797). Ez a párbeszédes formában írt mű volt az első angol részletes kézikönyv ebben a témakörben Locke 1693-ban megjelent híres könyve óta („Gondolatok a nevelésről”, „Some Thoughts Concerning education”). A 750 oldalas könyv Locke szellemében foglalkozik az értelem nevelésének módozataival, és megjelöli az erre a célra felhasználható tudományok széles skáláját.

A női művelődés szószólóinak a 18. század folyamán végig meg kellett küzdeniük azzal a nehézséggel, hogy miképpen találják meg a kényes egyensúlyt a nők férfiakéval egyenérékű értelmi képességeinek legitimálását célzó törekvések és a közkeletű tanácsadó irodalomban propagált felszínes, de gyakorlatias háziasszonyműveltség között. Az egyik oldalon állt a „művelt hölgy” vonzó, a kor általános mentanitásához nem illeszkedő képe, s ez a társadalmi viszonyok realitását figyelembe véve nem győzhetett a „tökéles hölgy” ideáljával szemben, amelyben a korabeli elvárások tükröződtek nőiességről és háziasságról. Lady Mary Wortely Montagu^[3] így panaszkodott azoknak a nőknek a nevében, akik megküzdöttek magasabb műveltségük megszerzéséért: „A mi nemünk számára csak olyan könyveket enged meg a közízlés, amelyek elgyöngítik, elpuhítják az elmét. … Arra tanítottak bennünket, hogy minden erőnket és képességünket külső megjenésünk ékesítésére használjuk. … miközben elménket teljesen elhanyagoljuk, és … semmi mással nem foglalkoztatjuk, mint a nap mint nap szemünk előtt zajló jelentéktelen dolgok és események feldolgozásával. … Kevés olyan teremtmény van a Földön, akit annyira megvetnének és annyira nevetség tárgyává tennék mint a tanult nőt: ez a kifejezés a közbeszédben egy fecsegő, arcátlan, hiú és felfuvalkodott kreatúrát takar.” (Halsband, 1967, III. 25.) 

Negyven esztendővel később 1797-ben jelent meg Maria Jackson „Botanikai párbeszédek” („Botanical Dialogues”) című értekezése. A műben szereplő édesanya, azt bizonygatja leányának, hogy a nők ma már minden téren ugyanolyan jól tájékozottak lehetnek, mint a férfiak, „csak kerüljék el azt, hogy társaságban előtérbe tolakodjanak… a női műveltség egy bizonyos szint fölött már hivalkodásnak hat, és könnyen nevetségessé fajul.” (Jackson, 1797) (Ugyanaz az attitűd jelenik meg itt, mint amire már korábban láttunk példát a 18. századi Itáliában: Laura Bassi életrajzírója nem azért méltatta a tudós asszonyt, mert előadásokat tartott a bolognai egyetemen, hanem azt emelte ki, hogy társaságban sohasem kérkedett tudásával, nem volt terhére a nála műveletlenebbeknek.)

A nevelési és életvezetési tanácsadó irodalom alapján megrajzolható nőkép, nőfelfogás Angliában is hasonló változáson ment keresztül, mint a kontitnensen, például Franciaországban. Egyre több kézikönyv jelent meg orvos szerzőktől. Szemléletmódjukban mind jobban kidomborodott a nemek biológiai-fiziológiai különbségét hangsúlyozó előítélet. A nő ezekben az írásokban egyre többször jelenik meg visszahúzódó, félénk, nyugalmat kereső, s mindezek következtében csak korlátozott mértékű képzésre alkalmas teremtményként. A tudományosság álcája itt is jó szolgálatot tett a kirekesztő előítéletek terjedésének.