A mozgatórendszer fizikalis, funkcionális vizsgálata

Az ízületek mozgásterjedelmének meghatározásakor az ízület neutrális helyzetéből indulva a mozgás síkjában a vizsgált mozgásirány terjedelmét vizsgáljuk. Az ízületek mozgásterjedelmének vizsgálatára a legegyszerűbb eszközös mérési lehetőség az ízületi szögmérő, azaz a goniometer használata. Az eszköz több típusa használatos. Legelterjedtebb a közepes méretű, átlátszó műanyagból készülő szögmérő, ami két, hossztengellyel ellátott szárból és egy 360°-os beosztású fejből áll. A nagyobb ízületek, például csípőízület, térdízület mozgásterjedelmének vizsgálatát megkönnyítik az úgynevezett nagyízületi szögmérők, melyeknek hosszabb szára a pontos tengelybeállítást segíti. A kis ízületek, mint a kéz, vagy a láb ujjainak ízületi mozgásterjedelmét a kisízületi szögmérővel egyszerűbb vizsgálni. Ez a típus könnyen kezelhető méretű, szárai ráfektethetők az ujjakra.

A mozgásterjedelem vizsgálatát célszerű az aktív mozgással kezdeni, hiszen amennyiben ez teljes, a fiziológiás tartománynak megfelelő, és fájdalmatlan, úgy a passzív terjedelem vizsgálata már nem szükséges. Amennyiben eltérést tapasztalunk az aktív mozgásterjedelemben, vagy a mozgás során fájdalom jelentkezik, úgy a passzív mozgásterjedelem vizsgálatával további információkhoz jutunk. Az aktív mozgásterjedelem vizsgálata során a beteg önállóan, külső segítség nélkül mozgatja a vizsgált testrészt, míg a passzív terjedelem vizsgálatakor a terapeuta végzi a vizsgált mozgást, míg a beteg lehetőleg nyugalmi helyzetben van, izmai lazák.

Az aktív mozgásterjedelem csökkenése lehet ízületi eredetű, azaz az ízületet alkotó képletek eltéréséből adódó (ízületi felszínek károsodása, tok, szalagok feszülése), vagy izom gyengeségből fakadó, azaz az adott mozgásirányt létrehozó izmok (agonisták) ereje elégtelen a mozgás kivitelezéséhez. Izom eredetű mozgáskorlátozást jelent az antagonista izmok rövidülése is. Ha az aktív mozgásterjedelem csökkent, de a passzív teljes egészében kivitelezhető, úgy a problémát az agonista izmok gyengesége okozza.

Fontos megemlíteni, hogy bizonyos esetekben mind az aktív, mind a passzív mozgásterjedelem vizsgálata kontraindikált, ezek az esetek a következők:

• a vizsgált ízületben, vagy annak környékén diszlokáció, vagy a törés áll fenn,
• a mozgatórendszer bármely elemét érintő sebészeti beavatkozást követően közvetlenül,
• myositis ossificans diagnózisa esetén.

Fokozott óvatosságot igényel a mozgásterjedelem vizsgálata,

• ha fertőzés, vagy gyulladás áll fenn,
• ha a beteg fájdalomcsillapító, vagy izomlazító gyógyszeres terápiában részesül,
• ha súlyos fokú csontritkulásban szenved,
•  ha az ízületek hypermobilak, vagy subluxáltak,
• ha a vizsgálat fájdalmat okoz,
• ha ízületben hematóma van,
• ha az ízület elcsontosodása valószínűsíthető,
• sérülést követően, ha a lágyrészek szakadása ismert, vagy valószínűsíthető.

A passzív mozgásterjedelem vizsgálatakor a vizsgált személy passzív, a vizsgált mozgás irányába nem fejt ki erőt, és nem áll ellen a mozgatásnak. A terapeuta úgy fogja meg a mozgatott testrészt, hogy teljes biztonsággal tudja azt tartani, és lehetőleg egy mozdulattal, fogásváltás nélkül végre tudja hajtani a vizsgálatot. Ez különösen nagy nehéz testrészeknél fontos. A terapeuta megfigyeli a mozgáspálya végén tapasztalt érzetet, az úgynevezett véghelyzet-érzés jellegét. Az ízületi mozgáslehetőségek az ízületi felszínek alakja, illetve az ízületi alkotók, tok, szalagok, és az izomzat passzív megfeszülése, megnyúlása által behatároltak. A passzív mozgatás során, a mozgáspálya végén az első szöveti feszülés és az anatómiai mozgáshatár között érzékelt érzetet nevezzük véghelyzet-érzésnek.

Fiziológiás a véghelyzet-érzés, ha az ízületi mozgásterjedelem teljes, és az ízület normál anatómiai viszonyainak megfelelő a tapasztalt érzet.  Csontos, rugalmas és lágy véghelyzet-érzés fajtákat különböztetünk meg.

• csontos, vagy kemény véghelyzet-érzést, csontos ütközésként érzékeljük: a mozgás végén a csontos elemek ütközése akadályozza a további mozgatást (pl.: könyök nyújtásakor az olecranon ütközik a fossa olecraniba).
• rugalmas véghelyzet-érzést a passzívan megfeszülő tokrész, szalagok, fascia, antagonista izmok rugalmas megnyúlása adja (pl.: a bokaízület plantárflexiója végén az ízületi tok elülső része, és az elülső szalagok megfeszülése),
• lágy, vagy puha véghelyzet-érzést a mozgás végén torlódó lágyrészek, izmok, bőr, zsírszövet puha ellenállását érzékeljük (pl. a könyökízület flexiója végén a kar és az alkar elülső izmai torlódnak a csontok között).

Patológiásnak tekintjük, ha a mozgásterjedelem kisebb, vagy nagyobb, mint a fiziológiás érték, vagy ha a mozgásterjedelem a véghelyzet-érzés eltér az elvárhatótól, azaz például a passzív vállízületi flexió kivitelezésekor a fiziológiás rugalmas véghelyzet-érzés helyett csontos ütközést tapasztalunk. Üres véghelyzet-érzésről beszélünk, ha a vizsgálat nem vihető végig (üres marad) pl. nagyfokú fájdalom miatt.