A teleradiológia, a radiológiai képek (röntgen, CT, MR és újabban UH) elektronikus úton történő továbbítása diagnosztikai vagy konzultációs céllal. Tömeges rendszerszintű elterjedése a 90-es évek közepére tehető, amikor óriási radiológushiány bontakozott ki világszerte. Mára már számos országban a képalkotó diagnosztika alapvető működési módjává vált. Informatikai hátterét a digitális képalkotási eljárások megjelenése és fejlődése, a szélessávú (gyors) adatátviteli rendszerek kiépülése, a nagy felbontású monitorok elterjedése és mindenekelőtt az egységes orvosi képformátum, a DICOM-szabvány (Digital Imaging and Communication in Medicine, azaz digitális képalkotás és kommunikáció az orvoslásban) bevezetése teremtette meg. A szabvány bevezetése és széleskörű elterjedése biztosítja azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a több gyártótól származó diagnosztikai, valamint számítástechnikai eszközökből egységes, átjárható rendszereket lehessen felépíteni. A DICOM fájlok egyrészt a szabványoknak megfelelő, kötelezően betöltendő területekből és képi adattartalomból (amelyek lehetnek JPEG, LZW és LRE kódolásúak), másrészt szabad felhasználású mezőkből állnak.
A radiológiai képek rendezését és tárolását az ún. PACS rendszer (Picture Archiving and Communication System) segítségével lehet biztosítani. A PACS garantálja, hogy a különböző helyekről (modalitásoktól) származó digitális képeket össze lehessen gyűjteni, szabványos formátumban történjen tárolásuk, és a felhasználó számára a megfelelő helyre kerüljenek továbbításra.
A PACS rendszer működése
Bár a teleradiológia ma már szinte minden képalkotó diagnosztikai rendszer működésének része, a legnagyobb jelentőséggel azokon a speciális területeken bír, ahol aránylag nagy a szakemberhiány, ill. a speciális szakértelem egyes nagyvárosba, egészségügyi központokba koncentrálódik (neuroradiológia, gyermekradiológia, muszkuloszkeletális radiológia, mammográfia stb.). Így a heti 7 napos, napi 24 órás rendelkezésre állás széles felhasználói körben, szinte a fizikai távolság figyelembevétele nélkül kisebb személyzettel biztosítható. [8]
A digitális képanyag megosztását az EESZT is lehetővé teszi a csatlakozó egészségügyi szolgáltatók számára. A résztvevők egy központi adatbázisban rögzítik a náluk keletkezett képek listáját, amelyeket szükség esetén más ellátók is letölthetnek. A korábban, más helyen keletkezett felvételek előzményként felhasználhatók a leletezésben, mellyel képet kaphatunk a betegség előrehaladásáról, és elkerülhetjük a felesleges vizsgálatokat. [9]
Digitális képtovábbítás az EESZT-ben