Hallószervünknek azt a képességét, amelynek alapján a hangforrás irányát meg tudjuk határozni, irányhallásnak nevezzük. Az irányhallás a két füllel való hallás képességéhez kötött. A két fülhöz az adott hangforrásból származó hangok ugyanis eltérő időben érkeznek, de intenzitásukban és fázisukban is különböznek. A hangirány érzékelésében mindhárom tényezőnek szerepe van.
A kísérlet menete:
Erősítsünk kb. 2m hosszú gumicsövet egy sztetoszkópra. A gumicső egyik szárát vágjuk ketté és csatlakoztassunk közbe egy rövid üvegcsövet úgy, hogy a gumi két végét ebbe beledugjuk.
A sztetoszkópot helyezzük az asztalra és a gumicső két végét tegyük a fülünkbe. Állítsuk a sztetoszkóp két karját egyforma hosszúságúra, s miután szemünket behunytuk, társunk pendítsen meg egy hangvillát a sztetoszkóp közelében.
Az üvegcsőben levő gumivégek egymás felé csúsztatásával rövidítsük meg ezután a sztetoszkóp egyik karját, majd ismételjük meg az előbbi kísérletet.
A karok egyenlő hosszúsága esetén - amidőn a hangforrás egyenesen előttünk van - a hangforrást pontosan a fej középsíkjára lokalizáljuk, minthogy mindkét fülünk egyformán ingerlődik. Egyenlőtlen sztetoszkópkarok esetében a rövidebb kar irányába lokalizáljuk a hangot, tehát azon fül irányába, melybe előbb érkezik a hang.