10.1. A pedagógiai értékelés jelentősége és rendszere
A pedagógiai tevékenységnek nagyon fontos területe a pedagógiai értékelés, hiszen a sikerek és kudarcok befolyásolják a tanuló és a tanulócsoport tanulási motivációit, viszonyát az iskolához, a tantárgyakhoz, a pedagógushoz.
Az étékelés hozzájárul a tanulási szokások kialakításához, megerősítéséhez vagy változtatásához, de hosszabb távon befolyásolhatja a tanulók pályaválasztását is.
A
minőségfejlesztő oktatás egyre nagyobb hangsúlyt fordít az értékelésre.
Szerencsére egyre nagyobb szakirodalma van a pedagógiai értékelésnek (lásd
irodalomjegyzéket) és a pedagógusképző intézetek is külön kurzusok
szervezésével készítik fel a jövő pedagógusait ennek a feladatnak az
ellátására. A pedagógiai értékelés rendszerét a következő kérdések alapján
tudjuk legegyszerűbben áttekinteni:
-
Kik értékelnek?
-
Mit értékelnek?
-
Miért értékelnek?
-
Hogyan értékelnek?
Ezen
kérdéseket követve az értékelésnek nyolc szintje különíthető el:
A tanulók értékelése (50 évvel ezelőtt szinte
csak ez szerepelt az oktatásban)
A tanítási-tanulási folyamat értékelése
Az iskola értékelése (önértékeléssel vagy külső
szakértők által)
Egy-egy tantárgy összehasonlító, rendszerszintű
értékelése (iskolán belül, hazai és nemzetközi felmérésekkel)
A neveltség problémáinak értékelése
(nevelőtestület vagy külső szakértők bevonásával)
Az oktatási rendszer értékelése
(oktatáspolitikai kérdések, fejlesztések tisztázására
Nemzetközi összehasonlító értékelések (pl.
kompetenciavizsgálatok)
A
pedagógiai értékelés megbízhatóságát, érvényességét ez a többszintű
megvalósítás biztosíthatja. A kompetenciaalapú oktatásnak elemi igénye, hogy ne
csak a kimeneti pontokon minősítsék a tanulókat. A pedagógiai gyakorlattal
ellentétben nem az lenne a fő cél, hogy rangsorolják az iskolákat, hanem a
tanítási-tanulási folyamat fejlesztése.

„A JÓ TANULÓ FELEL
(Részlet
Karinthy Frigyes: Tanár Úr kérem című könyvéből)
Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A
tanár sokáig nézte a noteszt; halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor
később a francia rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicêtre foglyai közül
előszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak
utolsó, véres erőfeszítésben kapkodnak lélegzet után - még van két másodperc,
az alatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit.
Tanár úr, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam tegnap
gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A
másik merőben szembenéz a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen
elernyed, és behunyja a szemét: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó
padban egészen elbújik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszöni szépen, nem
tud semmiről, őt írják be a hiányzók közé, töröljék ki az élők sorából, őt
felejtsék el, béke poraira, ő nem akar részt venni a közélet küzdelmeiben.
A tanár kettőt lapoz, a K betűnél lehet - Altmann, aki az év
elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az
elhamarkodott lépést. - De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak, és a
tanár becsukja a noteszt.
- Steinmann! - mondja
egészen halkan és kivételesen.
Nehéz, felszabadult sóhaj.
Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll - a mellette ülő
kiugrik a padból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a
padból: mint egy testőr, néma és mellékes dekoratív szereplője egy nagy
eseménynek.
Maga a tanár is ünnepélyes.
Oldalt ül le a székre, és összetett ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a
táblához megy, és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre
felkapja a spongyát, és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen
előkelőség és önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem
kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg a
felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráér
gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére, és letörüli a
táblát.
- Hát - mondja a tanár, és
gondolkodva húzza a szót -, majd valami érdekes példát veszünk...
A jó tanuló udvariasan és
végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes
helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy
szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielőtt válaszolna,
megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e
tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz
kedvező lesz.
- Vegyünk egy kúpot... -
mondja a gróf.
- Egy kúpot - mondja
Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani, ez a Steinmann, annyi
megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja, mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a
legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre
legalkalmasabbat, megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot,
de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott
leszek a helyemen, és megbirkózom vele.
- Különben - mondj a tanár
hirtelen -, vegyünk inkább egy csonka gúlát.
- Csonka gúla - ismétli a jó
tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott,
barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka
gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak
olyan gúla, mint más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el
tud képzelni - csak le van vágva belőle egy másik gúla.
A felelés rövid ideig tart.
Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus
alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük
dolga, két rokon lélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciálegyenletnek
éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is
beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be
se kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség
afelől, hogy be tudja fejezni?
A jó tanuló szerényen és
illedelmesen ül le.
……..
A ROSSZ TANULÓ
FELEL
Mikor kimondják a nevét, nem
hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó
lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve,
és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Míg
végigmegy a kis utcán, a padsorok közt, ezt gondolja:
"Ápluszbészerámínuszbé egyenlő ánégyzetmínuszbénégyzet." Ezt fogja
kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. "Ha nem ezt kérdezi, átmegyek
különbözeti vizsgával a polgáriba, és katonai pályára lépek."
Közben megbotlik, és elejti
a füzeteket. Míg a földön szedeget, háta mögött felzúg az obligát nevetés, amit
ezúttal senki se tilt be: a rossz tanuló törvényen kívül áll, rajta lehet
nevetni.
A tanár leül, és maga elé
teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magában:
"ápluszbészer..." veszi a krétát. A tanár ránéz.
- Készült? - mondja a tanár.
- Készültem.
Ó igen, hogyne készült
volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet, és lenyíratja a
haját.
- Hát akkor írja.
A rossz tanuló a tábla felé
fordul.
-
bénégyzetmínuszpluszmínusznégyzetgyökbémínusznégyácészerkétá.
És a rossz tanuló
engedelmesen írni kezdi és mondja utána a számokat. Írja, írja, mint Ágnes
asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt "éppen úgy, mint akkor
éjjel", mikor elaludt mellette, és fogalma se volt róla, mit jelent az
egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfokú egyenlet - de hogy mi
lesz ebből.
Szép lassan és
kaligrafikusan ír. A négyesnek a szárát vastagítja - a vonalból, ami törtet
jelent, gondosan letörül egy darabot, ehhez külön elmegy az ablakig a
spongyáért. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Úgyse
sokáig szerepel ő itten a dobogón. Ezt még felírja, az egyenlőségjelet is szép
lassan felrakja - igen, ezt még úgy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint
egy jó tanuló. Felírja még "á2". A katonaiskolában nagyon
korán kell felkelni, villan át az agyán, hirtelen. De aztán hadnagy lesz az
ember. Esetleg kimegy Fiuméba.
Közben szép lassan ír - még
mindig nem írta le. Hozzá nem értő ember, aki ezt a jelenetet figyeli, azt
hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor
valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend
körös-körül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell.
- A másodfokú egyenlet... -
kezdi értelmesen és összehúzott szemmel, és mélységes figyelemmel nézi a
táblát.
- A másodfokú egyenlet... -
ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná,
mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a
leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.
De a tanár, ó, a tanár már
tudja, mit jelent ez.
- Készült? - mondja keményen
és szárazon.
- Tanár úr kérem, én
készültem.
Ezt bezzeg villámgyorsan
mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában.
Tanár (széles gesztussal): -
Hát akkor halljuk.
A rossz tanuló nagy
lélegzetet vesz.
- A másodfokú egyenlet az
elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyenletet
megszorozzuk...
És most beszél. Valamit
beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják - lopva néz a
tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt,
hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az
jó, amit ő beszél. Hát akkor miért nem szól a tanár? Ez rettenetes. A hangja
reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad,
és szédítő gyorsasággal kezdi:
- A másodfokú egyenlet úgy
származik az elsőből, hogy végig... Tanár úr kérem, én készültem.
- Polgár Ernő - mondja
hangosan a tanár.
Mi ez?
Már egy másikat hívtak ki?
Ővele végeztek? Mi ez? Álmodik?
- A másodfokú egyenlet... -
kezdi újra, fenyegetően.
Polgár Ernő fürgén kijön, és
a tábla másik végén már veszi a másik krétát.
- A másodfokú... Tanár úr
kérem, én készültem.
Senki sem felel. És most ott
áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták,
hogy menjen helyre - odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott -, neki nem
mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, újra, a padsorok közt?
Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet
roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A
másik fiú közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél - ez is
olyan idegen és furcsa... mint minden... amivel itt évek óta foglalkoznak
körülötte... foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan... és amiből ő soha
nem fogott fel semmit... néhány mondatot jegyzett meg eddig, s azokon úszott...
És így áll most, még áll,
reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél... néha helyeslően bólint,
legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud... néha bátortalanul meg is szólal,
abban az illúzióban ringatja magát, hogy őt kérdezték,
de csak halkan, hogy ne küldjék helyre... aztán szerényen elhallgat és
figyel... előrehajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a
felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a
tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud... Egyszóval: nem adja meg magát.
Egyszer aztán minden ereje
elhagyja, elhallgat, és még egyszer a katonaiskolára gondol”
(Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem. Ciceró Könyvkiadó, 2008.)
Érdekességképpen
egy „időutazásra” invitáljuk az olvasót. Karinthy
Frigyes: Tanár úr kérem című könyvéből két részletet mutatunk be azzal a
szándékkal, hogy képzelje bele magát az olvasó az 1900-as évek elején zajló
oktatási tevékenység egyik mozzanatába; a tanulók tudásának ellenőrzésébe.