1.5. Konstruktivizmus
A konstruktivizmus olyan
ismeretelmélet, amely arról szól, hogy mi a tudás és hogyan keletkezik. A konstrukció kifejezés alkotást, építést
jelent. A konstruktivizmus a korábbi elképzelésekkel szemben a tudás aktív,
belső, személyes felépítésében hisz. A megállapításokból következik, hogy a
konstruktivizmus alaptétele szerint tudásunk nem valamilyen külső forrásból
származik, nem valamilyen közvetítő mechanizmus segítségével áramlik belénk, s
nem halmozódik fel bennünk, hanem tudásunkat magunk konstruáljuk. Ebben a
tudás-konstruálásban alapvető szerepet játszik a már meglévő tudás, másképpen
nevezve az előzetes tudás, amely egy rendszer az agyunkban.
A konstruktivista tanuláselmélet a
tanulásról nem elsősorban ismeretszerzési, bevésési vagy akár megértési
folyamatként gondolkodik, hanem olyan aktív folyamatként értelmezi,
amelyben a tanuló a már meglévő tudásrendszerekbe beágyazott ismeretei
segítségével egyéni módon értelmezi az új ismeretet és azok alapján építi be a
„tudáshálózatába.”
A tanulók előzetes ismereteinek, az
ismereteket rendszerbe foglaló fogalmi struktúráinak megismerésére épít. A tanár megismeri a tanuló előzetes
tudását és konstrukcióit az adott témában.
A pedagógus feladata, hogy megteremtse a környezetet arra, hogy a tanuló
megkonstruálja a saját tudását. Mivel a tudást magunknak konstruáljuk, és nem a tanár adja át, így
a tudás különbözővé válhat a befogadáskor, és visszaadásakor is. Ez
megváltoztatja az értékelés lehetőségeit és célját is.
A következőkben rávilágítunk, hogyan értelmezi a konstruktivizmus a megismerés folyamatát.
A konstruktivizmust
megelőző tanulásfelfogások döntő többsége úgy képzeli el a tudás keletkezését,
hogy ismereteink valamilyen külső, az objektív valóságban „elhelyezkedő”
forrásból származnak, s valamilyen közvetítő mechanizmus révén válnak a tanuló
ember sajátjává. A konstruktivizmus nem fogadja el, hogy az ismeret a környezet
egyszerű lenyomata lenne, nem fogadja el, hogy ilyen folyamat egyáltalán
létezik. A konstruktivizmus bonyolult rendszernek gondolja a „tudás-egészt”,
vagy más megnevezésben a teljes kognitív rendszert, amely a külvilággal való
kapcsolatában és a belső elrendeződés folytán nem új elemekkel gazdagodik,
hanem saját struktúrájában átalakul. Kognitív struktúránk – azaz a teljes
tudásrendszerünk – egy hálózat, amelynek elemei valamilyen erősségű
kapcsolatokban állnak egymással. A tanulási folyamatok nem új egységeket
illesztenek e rendszerhez, hanem megváltoztatják a kapcsolódások rendszerét (a
kapcsolódási mintázatot). A konstruktivizmusnak tehát az a lényege, hogy a
tudásrendszer struktúrájának módosulásában hisz s nem a kumulatív
növekedésében. A megismerési folyamatnak pedig az adaptivitás a lényege. Az
adaptivitás szubjektív döntés eredménye, vagyis a tanuló ember önmaga ítéli
adaptívnak vagy nem adaptívnak az adott tudáselemet. A folyamatban a tanuló,
mint társas lény vesz részt, vagyis az adaptivitás mérlegelésekor figyelembe
veszi mindazokat a hatásokat, amelyeket döntései a szociális térben
kiválthatnak.
A konstruktivista tanulási elmélet szerint a tanulás során nem az történik, hogy elménket, mint üres papírlapot teleírjuk a tapasztalatainkkal, hanem a meglévő sémáink határozzák meg, hogy milyen információkat veszünk fel, és azokból milyen belső modelleket (tudást) építünk fel. Ezen elmélet szerint a tudás nem passzív lenyomata a külvilágnak, hanem személyes konstrukcióból jön létre. Ezzel magyarázható az a jelenség, hogy ugyanazt az információt (tananyagot) másképpen értelmezik a tanulók.