1.3.Piaget tanuláselméletei

A gyerekek tanulási folyamatát és értelmi fejlődését legalaposabban és a legnagyobb hatással Jean Piaget (1896-1980) svájci pszichológus írta le. Szakaszelmélete szerint a gyermek értelmi fejlődésében megkülönböztethetőek olyan szakaszok, melyek időbeli elhelyezkedése és tartama egyénenként változhat, de ettől eltekintve mindenkire jellemzőek, és egymáshoz viszonyított sorrendjük szigorúan meghatározott, mindenkire egyformán érvényes. Piaget négy fő szakaszra osztotta a gyermekek értelmi fejlődését. (Ezt a négy fő szakaszt a későbbiekben még alszakaszokra is bontották.)

1. Szenzomotoros szakasz (érzékszervi – mozgásos), melyet a cselekvéses helyzetmegoldás jellemzi;

2. Műveletek előtti szakasz, melyet a szemléletvezérlésű (intuitív) gondolkodás és még mindig nagyfokú egocentrizmus jellemzi;

3. Konkrét műveleti szakasz: internalizált, reverzibilis cselekvésekkel megjelenő gondolkodási műveletek jellemzik;

4. Formális műveleti szakasz: a kombinatorikus gondolkodás, a hipotézis-alkotás és dedukció kialakulása jellemzi.

 

Szenzomotoros szakasz (általában 0-2. év között)

A gyermek saját testének mozgatásával kapcsolatos kísérleteket végez, így ismeri meg a közvetlen környezetét, miközben a saját érzékszerveit és mozgásszerveit is megtanulja használni. Például azt próbálgatja, hogy meddig kell kinyújtani, hogy a játékait elérje. Kialakul saját teste és a környezet megkülönböztetésének képessége, és a tárgyállandóság tudatosulása (a tárgyak akkor is léteznek, ha nem érzékeljük őket).

Ez az alapja annak, amit Piaget néhol "reprezentációs funkció"-nak nevez. Másfél-kétéves kor között megjelennek az első szavak, a gyermek beszélni kezd. Nemcsak a konkrét, kézzelfogható tárgyak reprezentálhatnak, jelezhetnek egy másik tárgyat (faló az igazi lovat), de az olyan, nagymértékben elvont (mert a reprezentált tárgyra, a jel jelentésére nem hasonlító) dolgok is, mint a szavak hangalakja. Piaget a reprezentációk meglétének, alapfeltételének az ingerfüggetlenséget tartotta. Másfél-kétéves korára a gyermek beszélni kezd, tárgyak és szavak is szimbolizálhatnak egy másik tárgyat

Műveletek előtti szakasz (általában 2-7.- év).

Műveletnek egy olyan információ-átalakító mentális szabályt nevezünk, amely megfordítható. Például, ha egy magas, vékony pohárból alacsony, vastag pohárba öntjük a vizet, a felnőtt tudja, hogy a vízmennyiség nem változott (megmaradási elv), és ugyanez a vízmennyiség visszaönthető lenne, a gyermek azonban úgy hiszi, a víz mennyisége csökkent. Piaget úgy vélte, ez azért van így, mert egy konzervációs folyamatban a gyermek képtelen – és ez a műveletek előtti szakasz alapvető jellegzetessége – egy tárgyat jellemző mennyiségek közül egyszerre többet figyelembe venni (egydimenziós gondolkodás). Ha például egy pénzkupacot egyenes sorba rakunk, a gyermek úgy véli, abban több korong van, mint a kupacban, mert csak a számára legjellemzőbb méretet, a hosszúságot veszi tekintetbe.

A fejlődés nemcsak a fizikai, de a társas világ megértésére is hatással van. A gyermeket e szakaszban erkölcsi realizmus jellemzi, úgy véli, az erkölcsi és játékszabályok állandó létezéssel bíró, módosíthatatlan igazságok.

Konkrét műveleti szakasz (általában 7-11. év)

Ebben az értelmi fejlődési szakaszban a gyerekek az absztrakt műveletek, szabályok felfogására képesek, de azokat csak konkrét tárgyakra tudják alkalmazni. Hipotéziseik ellenőrzésében legfontosabb a szisztéma nélküli találgatás szerepe, de már megértik, hogy egyes társas konvenciók önkényesen is megváltoztathatóak.

Formális műveleti szakasz (általában 11. évtől)

Elvont kijelentések logikai elemzésére képesek ebben az értelmi fejlődési szakaszban a tanulók. Elvont kijelentéseket vagy fogalmakat használnak a tanulók, amely inger- és reprezentáció független. Feltételes magyarázatokat (hipotéziseket) tudnak adni, amit módszeresen ellenőrizni is képesek. Jövőjükre, lehetőségeikre, ideológiai és környezeti problémákra vonatkozó kérdésekkel is képesek foglalkozni.

Adaptációs elmélet

Az értelmi fejlődésre vonatkozóan Jean Piagetnek egy másik elmélete is van, amit adaptációs elméletnek nevezünk. Az adaptációs elmélet szerint a tanuló egyén állandó kölcsönhatásban él környezetével. Egyrészt alkalmazkodik a környezetéhez a szervezete belső állapotának megváltoztatásával ("akkomodáció", azaz "idomulás"), másrészt pedig igyekszik megváltoztatni magát a környezetet is ("asszimiláció", azaz "hasonítás").

A szervezet és a környezet közti "feszültségek", állapotkülönbségek mindkét esetben állandóan egy egyensúlyi állapot felé tartanak. Az asszimilációs-akkomodációs folyamatok összefoglaló neve "adaptáció" (alkalmazkodás). Piaget szerint az elme működése is ezt szolgálja, és ugyanígy megfigyelhető működésében az asszimilációs és akkomodációs folyamatok antagonisztikus egyensúlya. A környezethez való ilyen alkalmazkodás az elme működésében is végbemegy. Például amikor eszünk, az étel a szervezet részévé válik, ez asszimiláció, míg ha éles fény tűz a szemünkbe, elfordítjuk a fejünket, ez akkomodáció. Ha elmagyarázzák egy játék szabályait, akkor ezt az ismeretanyagot kognitív szinten asszimiláljuk, míg ha felvilágosítanak minket valamely tévedésünkről, akkor a saját elménket a környezethez vagy a társaink nézeteihez igazítjuk, azaz akkomodálódunk.