1.1.Behaviorizmus tanulás elmélete
Az 1900-as évek elején, a 20. század első
felében domináns szerepet töltött be a behaviorizmus. Ebben az időszakban a
tanulás folyamatával foglalkozó kutatások a pontosan megfigyelhető ingerekre,
az azokra adott válaszokra, viselkedésmintákra fókuszáltak.
A behaviorista
értelmezés szerint a tanulás nem más, mint a
viselkedés megváltoztatása. A tanulást nemcsak az emberekre, hanem minden
tanítható élőlényre vonatkoztatva írták le. Az ő elméletük szerint, ha a tanuló
élőlény korábban egy adott módon viselkedett, de később ugyanazokra az
ingerekre már más, újfajta módon reagál, akkor valamilyen tanulási folyamat
történt. Azt, hogy mi történik az inger és a válasz között a tanuló ember
elméjében, a behavioristák megfigyelhetetleneknek, s ezért nem kutathatónak
ítélték.
A behaviorista megközelítés a megfigyelhető viselkedést bontotta le inger-válasz egységekre. A tanulási folyamatok esetében is az ingerre adott válasz kialakulásának a jellegzetességeit, az asszociációképzés sajátosságait vizsgálták. A behaviorista nézőpont két fontos elmélete a klasszikus és operáns kondicionálás. Mivel a klasszikus kondicionálás (Pavlov kísérletei) a feltétlen és feltételes reflexek összekapcsolásában és az állatok idomításában jelentős, mi azzal nem foglalkozunk. A behaviorista szemléletet általánosan jellemzi a "környezetelvűség", amely azt jelenti, hogy kitüntetett szerepet tulajdonít a környezetnek a viselkedés formálására nézve. Ma már tudjuk, hogy az ingerekben gazdag környezet valóban jelentős a tanulás során, de nem kizárólagos szerepű, hiszen a géneknek / öröklésnek is meghatározó szerepe van.
Az alsó tagozatos gyermekeknél nagyon fontosak a megfelelő viselkedésminták kialakításai. Ilyen viselkedésminta lehet, például, hogy hogyan figyeljék meg a természeti jelenségeket; és azzal kapcsolatban kérdéseket is meg tudjanak fogalmazni.