Az orvosi-egészségügyi ellátás az emberiség szakmai orientációjú munkamegosztásának kialakulása óta folyamatosan hiányokkal küzd. A hiányok, melyek érintik a szakképzett munkaerőt, az anyagi erőforrásokat, a szervezettség fokát stb. és a leküzdésükre tett erőfeszítések feltehetően még hosszú ideig - vélhetően még beláthatatlan ideig - jellemezni fogják a társadalmat, így ezen belül az egészségügyi ellátó rendszereket is. A meglévő és a folyamatosan megjelenő új igények magas színvonalú kielégítése egyrészt egyre növekvő számú és felkészültségű humán erőforrást kíván, melyben az abszolút hiányok – melyek okainak részletezése túlmutat a tananyag keretein – mellett folyamatosan számolni kell relatív szakember és szakértelem hiánnyal is. [1]
Bár alapvetően az egészségügy összes komponense hozzáférhető a teljes társadalom számára, azok elosztása nem teljesen egyenletes, mely előreláthatólag a közeljövőben sem fog javulni, így orvosra, gyógyszerre, diagnózisra, a műtétekre, a kórházi ellátásra, a rehabilitációs helyekre, stb. még a továbbiakban is várakozni kell. Ugyanakkor nem lehet közömbös sem az ellátásban részesülők, sem az ellátó szervezetek számára, hogy miként lehet az egészségügyben folyamatosan megjelenő hiányokat csökkenteni, hogyan lehet felgyorsítani a lassú folyamatokat és miként lehet javítani az egészségügyi ellátás minőségi mutatóit. A növekvő hiányok (abszolút és relatív) leküzdésekor az egyik lehetséges megoldás, hogy a szükségszerű ellátást a helyes időben és az ésszerű helyen alkalmazzuk.
A telekommunikáció, az informatika és az ezekre épülő új, komplex rendszerek - többek között a mesterséges intelligenciaként összefoglalható tudományterület - a kezdetek óta az egészségügyet is szolgálják. Az új technológia és technológiára épülő struktúrák nehezen definiálható részét képezi a telemedicina. A terminológiában a telemedicina és a telehealth gyakran szerepelnek szinonimaként, de amint arra a későbbiekben rámutatunk, a telemedicina valójában a telehealth folyamatosan változó/bővülő részét képezi, így a két fogalmat nem használjuk felcserélhetően.
A klasszikus (hagyományos) orvosi ellátás során a beteg és orvos – legalábbis az esetek döntő többségében - egy időben azonos helyen tartózkodik. Ennek az ellátási modellnek kétségtelen előnye, hogy alkalom nyílik a közvetlen párbeszédre, és a terápiát jelentősen meghatározó bizalmi viszony kialakítására. Ugyanakkor a specializáció egyre magasabb foka megköveteli, hogy a beteg egy-egy betegség diagnózisa és terápiája során több orvossal és további egészségügyi szakemberekkel is kapcsolatba kerüljön. Hagyományosan a beteg utazik/mozog (szállítják), kialakulnak az ún. betegutak. A hagyományos betegutakon a beteg magával viszi - legtöbbször nyomtatott, néha elektronikus formában - a kórelőzményeket tartalmazó dokumentumokat.
Az azonos helyen, de különböző időben lezajló folyamatok esetén a terápiát vezető orvos (szervezeti egység) kezében gyűlnek össze azok a szükségéges információk (laboratóriumi, szövettani vizsgálati eredmények, a képalkotóeljárások natív felvételei és az arról készült vélemények, stb.), amelyeket ma már egyre nagyobb részben elektronikusan tárolnak és továbbítanak az erre hivatott informatikai rendszerek. Erre a munkafolyamatra épül az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér (EESZT) bevezetése is, melynek elterjedésével egyre jobban megvalósulhat az a gyakorlat, hogy ne a beteg, hanem az adat „utazzon”, hiszen a beteg teljes dokumentációja egy helyen áll elektronikusan rendelkezésre.
EESZT nyitóoldal
A telemedicina alkalmazásáról a mi felfogásunk szerint akkor beszélünk először, amikor a beteg és az orvos/egészségügyi szakember egy időben eltérő helyen tartózkodik és közöttük az ellátásra vonatkozó aktív kapcsolat jön létre. Ez jelentheti a távkonzultációt, amikor az egyik orvos/egészégügyi szakember a másik véleményét kéri egy adott helyzet megítélésében, vagy éppen beteg-orvos kapcsolat létesül (pl. telepszichátria). Tovább bővül az ilyen típusú telemedicinai alkalmazások köre a távdiagnózison át (pl. az stroke akut fázisában történő MR képek elemzése/értékelése, vagy sürgősségi osztályok és szakambulanciák közvetlen video kapcsolatának megteremtése) a telesebészetig, ahol a műtétet végző orvoscsoport akár egy kontinensnyi távolságra is tartózkodhat a betegtől, ill. annak műtéti környezetétől. [2]
Az eltérő helyen és eltérő időben lezajló események a telemedicinában elsősorban a szakértői rendszerek működése során kerül előtérbe. A bizonyos különleges szakértelemmel/eszköztárral rendelkező központok és szakemberek fogadják az elektronikusan továbbított egészségügyi információt (adatokat, képeket, videokat, hangfelvételeket stb.) és véleményezik az adatokat. Ezek a rendszerek alkalmasak arra is, hogy párhuzamosan, több központban alakítsanak ki véleményt komplikált esetekről. A rendszer nyilvánvaló előnye az emberi erőforrás optimális felhasználása, valamint az, hogy lehetőség nyílik az egyre elterjedő kollektív döntéshozatali mechanizmusok kialakítására.
A bioszenzorok és az ún. „okos eszközök” elterjedése a telemedicina új területei számára is teret nyitottak. Egyre több eszköz áll rendelkezésre az életjelenségek megfigyelésére, folyamatos nyomon követésére, így egyre bővül a betegségek megelőzésnek eszközös tárháza is. További előnye lehet az okos eszközök elterjedésének, hogy a betegek maguk is részt vesznek az adatgyűjtésben, önállóan is megfigyelhetnek trendeket adataikban, ezzel is segítve őket annak eldöntésében, hogy felkeressenek-e egy orvost.
Klasszikus értelemben ugyan nem tartozik a telemedicinához, hogy egy vagy több ismert kockázati tényezővel élők (pl. idősödők, ismert kedvezőtlen családi prediszpozícióval bírók) rendszeresen (akár folyamatosan) mérik bizonyos élettani paramétereiket (testtömeg, vérnyomás, szívfrekvencia, ill. napi fizikai aktivitás) és azokat elektronikus formában tárolják. Ezek az eszközök és a célzott adatgyűjtés lehetőséget teremtenek az életmód korrekciójára, ill. kedvezőtlen tendenciák észlelése esetén arra, hogy időben tudjanak orvoshoz fordulni. Így ez a módszer egy, a lakosság által kialakított megelőző-szűrő programnak is tekinthető. Más kérdés, hogy mely pontokon kell beavatkoznia az egészségügyi ellátó rendszernek ezekbe a folyamatokba, akár azzal, hogy támogatja a rizikócsoportok képzését, eszközös ellátását, akár azzal, hogy a megfelelő csatornákon folyamatos tájékoztatást nyújt az ún. fiziológiás/cél értékek alakulásáról.
Talán szorosabban kapcsolódik a telemedicina napi gyakorlatához a krónikus betegek ellátása. A betegség lefolyásának, a célértékek figyelésének, a gyógyszerelés gyakorlatának nyomon követésére egyre több okoseszköz áll itt is a rendelkezésre. Jelenleg kiemelt a szakterületeket a cukorbetegség, a magas vérnyomás, valamint a krónikus légzőszervi megbetegedések képezik, de ez a sor folyamatosan bővül.
A telemedicina tevékenységi köre egyre nagyobb teret nyer az idősek ellátásában és gondozásában is. A szokásos napi tevékenység (rendszeres fizikai aktivitás, étkezés, alvás, stb.) monitorozása révén olyan dokumentumok nyerhetők, amelyek alapján kiszámíthatóvá válik az idős emberek szokásos viselkedése és az ettől eltérő mintázatok esetén különböző szintű riasztó rendszerek aktiválhatók (család, kezelőorvos, mentők, stb.). Emellett az idős emberek többsége szenved valamilyen krónikus megbetegedésben, így pl. nyomon követhető a gyógyszerszedés, a betegséget jellemző élettani paraméterek hirtelen megváltozása és kezdeményezhető a szükséges beavatkozás.
A telemedicina további, egyre dinamikusan fejlődő területe a rehabilitáció. A rehabilitációs folyamat során az egyes élettani paraméterek folyamatos figyelése mellett szükséges a különböző típusú fizikai aktivitás nyomon követése is, amelyet jelenleg a végtagokra szerelhető bioszenzorok segítségével végezhetünk. Ugyanakkor szükség van fizikai és mentális állapot együttes, folyamatos felügyeletére is, amely feladatot telemedicinán alapuló konzultációs központok, „help desk”-ek látnak el. A legkevésbé eszközigényes a telefonos rendelkezésre állás, ugyanakkor a technikai lehetőségek lehetővé teszik a mért paraméterek valós idejű gyűjtését, bizonyos szempontok szerinti megfigyelő és riasztó rendszer működtetését is. Folyamatosan hozzáférhető felügyelőrendszer nélkül a telerehabilitáció nem végezhető eredményesen, és az üzemeltetésnek jelentős a kockázata is.
A telehealth szóval jellemezhető átfogó terület magába foglalja a lakosság egészségügyi tájékozottságát szolgáló információs hálózatokat. Ehhez tartozik a média által szolgáltatott egészségügyi tájékoztatás, továbbá minden olyan hiteles egészségügyi információ, amely a számítógépekkel, táblagépekkel és okostelefonokkal elérhető portálokon lelhető fel (oktatási anyagok, gyógyszertájékoztatók, stb.). Idetartoznak továbbá az orvos- és egészségügyi képzést segítő webes felületek, oktatási anyagok, kézikönyvek, kezelési protokollok is. Az egészség tartalmú portálok ugyanakkor gyakorta kereskedelmi célokat is szolgálnak. Ennek eredményeként a közvetített tartalom és annak megjelenítési formája sok esetben nélkülözi az elvárható szakértelmet (felületes, nem naprakész, rosszul strukturált, nem alkalmazkodik a célcsoport átlagos műveltségi színvonalához, üzleti szempontok alapján íródott, stb.). Ugyancsak a témához kapcsolódnak az ún. betegcsoportok által fenntartott internetes fórumok, amelyek pl. ritka betegségekkel küzdők számára nyújtanak, nyújthatnak mással nem pótolható segítséget. Gyakran kapcsolódnak be ezen portálok tevékenységébe a szakmai szervezetek, és szakembereik segítségével a közösség (és az egészségügyi rendszer is) más formában nem beszerezhető megfigyelésekhez, tapasztalatokhoz juthat.
Az e-health és a hozzá kapcsolódó fogalmak
A legtágabb idetartozó fogalom az e-health, amely valamikor a 2000-es évek elején jelent meg. A kifejezés magába foglal minden olyan rendszert és szolgáltatást, amely az orvoslás/egészségügy és az információ-technológia (IT) határán mozog. Vagyis minden, ami informatikával, telekommunikációval, internettel és orvoslással, egészségüggyel kapcsolatos. Az e-health (e-egészségügy) az egészségpolitika számára kiemelt fontosságú stratégiai terület Európa minden országában, így Magyarországon is. Ennek egyik legfontosabb példája a korábban már említett EESZT, amely az ellátórendszer mindhárom szintjét (lakosság, egészségügyi dolgozók, egészségügyi intézmények), valamint a háttérintézményeket köti össze, így az egészségügy összes szereplőjének adatait (leletek, röntgenfelvételek, gyógyszerek, zárójelentések, stb.) tartalmazza. [3]
Meg kell említenünk továbbá a manapság egyre fontosabbá váló mhealth (mobile health) fogalmát is, amely a WHO definíciója szerint minden mobil eszközzel támogatott egészségügyi, orvosi megoldást magában foglal. Az említett mobil eszköz nem csak okostelefon lehet, de bármilyen egyéb, leginkább vezeték nélküli technológia (mobil monitor rendszerek, PDA, hordható szenzorok, stb.). A jövőben az mhealth egyre inkább integrálódni fog mindennapi életünkbe, jelenleg azonban csak sok elszigetelt megoldás van, melyek önmagukban jól használhatók ugyan, de nem alkotnak egységes rendszert. Elengedhetetlen egy olyan közös platform fejlesztése, amely képes fogadni és összegezni ezeket a megoldásokat, és egy helyen megjeleníteni, elemezni és küldeni az adatokat, így egységes képet adva a beteg számára, és mindezzel komoly hozzáadott értéket nyújtva az egészségügyi ellátórendszer felé is.