A világról szóló tudásunkat különböző megismerő folyamatok révén szerezzük. Általában azt feltételezzük, hogy a tárgyak észlelése és a személyek, szituációk észlelése sok tekintetben különbözik egymástól. Úgy véljük, hogy a fizikai környezet észlelése sokkal egyértelműbb, mint a különböző személyek és a szociális környezet észlelése. Ha megkérünk néhány személyt, hogy vegyen szemügyre például egy fehér színű krétadarabot, és azt követően írja le vagy mondja el, hogy milyennek találja, akkor nagy valószínűséggel az egyes megfigyelők hasonlóan jellemzik. Ugyanakkor, ha ezek az emberek egy másik személyről adnak leírást, akkor minden bizonnyal sokkal kevesebb azonosságot találunk a jellemzésekben. Különösen abban az esetben, ha a megfigyelők más-más minőségű kapcsolatban vannak az illetővel. Ez és az ehhez hasonló tapasztalatok arra utalnak, hogy a fizikai és a szociális tárgyak észlelésének pontossága különbözik egymástól. Ennek hátterében a szociális megismerés két fontos jellegzetessége áll (Zajonc, 1984):

1. Az ingerkonstancia (állandóság) hiánya. Az észlelés tárgya, a másik személy vagy szituáció, időben változó. Egyrészt, mert alkalomról alkalomra másként jelenhet meg, másrészt az észlelés folyamán is változhat, hiszen tudatosan vagy nem tudatosan, de alkalmazkodhat a megfigyelő elvárásaihoz.
2. Az ingerek mérőszámának függetlensége. A tárgyaknak vannak olyan jellemzői (mérőszámai), amelyeket különböző eszközök segítségével mérni tudunk, mint például a tömege, a magassága, a súlya stb. Az emberek jellemzőit, mint például a barátságosság, nem lehet objektív módszerekkel, eszközökkel, műszerekkel mérni. Nem tudjuk megmondani, hogy „X" mennyivel kedvesebb, mint „Y". Ezek megítélése többnyire megegyezésen, konszenzuson alapul. Ez pedig bizonytalan és gyakran szubjektív megítélést eredményez. Erre utal az a jól ismert mondás is, hogy „Minden anyának a saját gyermeke a legszebb". Ez a szólás azt is mutatja, hogy az emberek megítélésével kapcsolatos nézetek szubjektív jellege köztudott, hiszen mindenki szerzett már erről tapasztalatot.

Kevésbé ismert az a nézet, miszerint a fizikai világ tárgyainak észlelésében sem vagyunk teljesen mentesek a torzításoktól. Bruner és Goodman 1949-es vizsgálatában gyerekeket arra kért, hogy becsüljék meg értékes pénzérmék nagyságát (Leyens és Codol 1995). Azt találták, hogy a „sze­gény" gyerekek nagyobbnak látták az érmeket, mint a „gazdag" gyerekek. Meg­lepő lenne, ha ezt az eredményt a szegények és gazda­gok látásélességének különbségével magyaráznánk. Sokkal inkább arról van szó, hogy érzelmeink, kapcsolataink, megelőző tapasztalataink, vallásunk, a csoport, mely­nek tagjai vagyunk stb. mind erősen befolyásolják a világgal kapcsolatos nézeteinket, amelyek befolyásolják észlelésünket is. Ebben az értelemben tehát mindenféle emberi megismerést szo­ciális természetűnek kell tekin­tenünk.