1.3.2. Elméletek az attribúcióról

Már korábban utaltunk arra, hogy a mások viselkedéséből levont következte­té­sek gyakran nem objektívek, és ebben nagy szerepe van az attribúciónak, valamint az azzal kapcsolatos torzításoknak:

Érdemes átgondolni, hogy milyen biztonsággal alkothatunk véleményt, mondhatunk ki döntést például egy iskolai verekedéssel vagy ne­velők közötti szóváltással kapcsolatban, saját megfigyeléseinkre vagy esetleg má­sok beszámolóira építve. Ez úgy hangozhat, mintha azt mondanánk: „Ne higgy a szemednek, mert nem azt látod ami történik, hanem amit gondolsz." Távolról sem az a célunk, hogy vitassuk az olvasó jogát az ítéletalkotáshoz, csupán azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy az alapvető mechanizmusok megismerésének fontos szerepe van életünk tudatosabb vezetésében, a másokkal való kapcsolataink jobb megértésében.

F. Heider volt az első olyan szociálpszichológus, aki nyíltan érdeklődött az attribúciós folyamatok iránt. Ő a mindennapi embert naiv tudósnak tekintette, aki az eseményeket a logika szabályai alapján magyarázza (Forgas, 1989. 92. o.). Sze­rinte az elsődleges kérdés annak eldöntése, hogy vajon belső (személyes) vagy kül­ső (szituációs) okra vezethető-e vissza a viselkedés. Úgy vélte, hogy az ok­tu­laj­do­nítás folyamán először mindig a nyilvánvaló külső okot keressük, és ha ilyet nem találunk, akkor gondoljuk azt, hogy a viselkedést a személy belső tulajdonságai indokolják.

Lássunk egy példát a heideri elképzelés megvalósulására az iskola mindennapjaiból. Egy gyerek nem készítette el a házi feladatot. Ha nyilvánvalóan tudjuk, hogy nem volt itt az előző órán, akkor ezt a viselkedést a helyzetnek tulajdonítjuk, és feltehetően nem helyezünk kilátásba büntetést. Ha viszont semmiféle külső okot nem találunk viselkedésének magyarázatára, hiszen itt volt a múlt órán, sőt még meg is kérdezte, hogy mindkét feladatot meg kell-e oldani, akkor azt gondoljuk, hogy viselkedéséért valamilyen belső ok a felelős.

Gondolkodásunk a belső okoknál két irányába indul tovább. Ez pedig az erő­fe­szítés és a képesség oldal mérlegelése. Ha úgy gondoljuk, hogy a gyerek gyenge ké­pességű, vagy kevés érzékkel rendelkezik az adott tárgyhoz, akkor arra következ­tetünk, hogy viselkedését a képességek hiánya magyarázza. Ebben az esetben fel­tehetően másként fogunk hozzá viszonyulni, mint ha úgy ítéljük meg, hogy az erő­feszítés hiányzott. Ez a bonyolult logikai következtetés a másodperc tört része alatt megszületik a fejünkben, és már vezérli is a reakciónkat.

A hétköznapi cselekvések logikájának másik vezérelve a szándékos - nem szán­dékos cselekvés elkülönítése. Ezzel kapcsolatban hasonló módon hozunk gyors és a logika szabályait követő döntéseket. Ha úgy ítéljük meg, hogy a cselek­vés nem volt szándékos, akkor általában nem kutatunk okok után. Azonban ha a vi­selkedést szándékosnak tartjuk, akkor felmerül a kérdés, hogy belső vagy külső té­nyezők idézték-e elő.

Ennek folyamatát írta le E. Jones és H. Davis a hozzáillő (korrespondáló) kö­­­vetkeztetésekről szóló elméletében, amely szerint minél kevesebb jellemző oka van egy viselkedésnek, és minél kevésbé elfogadott társadalmilag, annál inkább haj­­lamosak leszünk azt feltételezni, hogy ezt a személy egyedi, belső tulajdonságai indokolják.

Ha egy tanár kiáll egy rossz magaviseletű gyerek mellett valamilyen helyzetben, annak ellenére, hogy tudja, a többség nem osztja a véleményét, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ezt belső meggyőződésből teszi. Ezzel szemben, ha egy tanár kifejezi az igazgatóval való egyetértését, mondjuk egy jutalomosztással kapcsolatos vitában, akkor valószínűleg azt gondoljuk, hogy inkább a körülmények magyarázzák a viselkedését, mint valódi meggyőződés.

Ez a gondolkodás együtt jár az „okok leszámítolásának" mechanizmusával. Ez azt jelenti, hogy ha találunk egy számunkra nyilvánvaló okot, amely szerintünk kielégítően magyaráz egy viselkedést, akkor a többi lehetséges ok szerepével már nem számolunk. Ennek a működési módnak azonban az a veszélye, hogy esetleg nem a valós okot találjuk legszembetűnőbbnek, s később ennek a téves következtetésnek hatására cselekszünk. Az előző példához visszatérve, az az attribúció, hogy „X tanár azért mondta, amit mondott, mert így akarta elnyerni a főnök jóindulatát, tehát gyáva vagy meghunyászkodó", esetleg eltávolíthat minket ettől a kollégától, más helyzetekben sem hallgatjuk meg a véleményét, stb. Az ilyen és ehhez hasonló folyamatok könnyen vezethetnek tantestületen belüli feszültségekhez, kommunikációs zavarokhoz.

Az attribúciós folyamatokat az alábbi SDT tananyag segít Önnek áttekinteni: http://sdt.sulinet.hu/Player/default.aspx?g=d9209ad3-5828-48c1-abfa-a834ba5b8ebc&v=1&b=7

H. Kelley volt az az elméletalkotó, aki további tényezők bevonásával egy még bonyolultabb, úgynevezett háromdimenziós modellt alkotott. Elméletének kiindulópontját egy olyan szempont adta, amellyel eddig még nem foglalkoztunk. Sem Heider, sem Jones nem számolt azzal a ténnyel, hogy a legtöbb szituációban nem egyszeri aktus megfigyeléséről van szó. Az emberi kapcsolatoknak az esetek legnagyobb részében története van, ezért az is fontos információ lehet az attribúciós folyamatban, hogy a személy más helyzetekben hogyan szokott viselkedni, illetve mit tapasztaltunk, amikor hasonló vagy ugyanilyen helyzetben voltunk együtt vele.

Kelley elméletében a végső attribúciót három szempont mérlegelése és egymással való együtt járása határozza meg.

Konzisztencia (állandóság)

Ez a szempont arra utal, hogy a személy más hasonló helyzetekben hogyan rea­gál. Ha hasonló a reakciója, akkor a konzisztencia nagymértékű, tehát inkább bel­ső, mint külső okra következtetünk. Ha egy gyerek minden tanár óráján „ren­det­lenkedik" (magas konzisztencia), akkor ezt feltehetően az ő személyiségvonásaival magyarázzuk (belső ok), és nem a saját viselkedésünkkel, vagy a szituáció valamely sajátosságával. Ha viszont ez a „rendetlen" viselkedés csak egy bizonyos tanár óráján fordul elő (alacsony konzisztencia), akkor inkább a külső tényezőkben keressük a magyarázatot.

Konszenzus (egyetértés, egybehangzás)

A konszenzus mértéke attól függ, hogy a személy viselkedése mennyire hasonlít mások viselkedéséhez hasonló helyzetben. Ha a személy az adott helyzetben úgy viselkedik, ahogyan az emberek többsége, ez erős konszenzust jelent, és arra indít bennünket, hogy a viselkedést a szituáció jellemzőivel, vagy a társadalmi szo­ká­sokkal, azaz külső okokkal magyarázzuk. Ha egy tanárnak problémája van egy osztályban a fegyelmezéssel, és a többiek is hasonló nehézségekkel küszködnek (erős konszenzus), akkor ezt a gyerekek viselkedésével (külső ok) és nem a tanár jellemzőivel magyarázzuk. Ha viszont ő az egyedüli, aki nem tud fegyelmet tartani az osztályban (alacsony konszenzus), akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ennek okát a tanár személyiségében, azaz belső okokban kell keresni.

Különbözőség

Ennek mértéke attól függ, hogy a személy ugyanilyen helyzetben más időpontban hogyan viselkedik. Ha egy gyerek minden eddigi matematika dolgozata kettesre sikerült, és ír egy ötös dolgozatot (magas megkülönböztető jelleg), akkor azt inkább helyzeti, külső tényezőkkel magyarázzuk (puskázott, lemásolta stb.), mint személyes, belső tényezőkkel. Ha viszont a sok kettes után ismét gyenge teljesítményt ért el (alacsony megkülönböztető jelleg), akkor azt a képességeivel vagy más belső tulajdonságaival fogjuk magyarázni.

Ennek a három tényezőnek az egymással való kapcsolata az, ami meghatározza a kialakult attribúció irányát, azaz hogy inkább a helyzetnek, ingereknek, vagy a belső tulajdonságoknak tulajdonítjuk-e az adott viselkedést.

 

Összefoglalva: mindhárom attribúciós elmélet abból az alapfeltevésből indul ki, hogy az ember racionálisan gondolkodó lény, aki oksági következtetéseit bizonyos információk logikus rendezése alapján hozza létre, és végül, hogy ezt a logikai szabályt megismerve kiszámíthatjuk, megjósolhatjuk a személy attribúciós gondolkodásának eredményét.

Van azonban néhány speciális attribúciós helyzet, amikor nem elegendő az imént leírt elméletek ismerete ahhoz, hogy előre jelezzük az oktulajdonítás eredményét. Úgy tűnik, hogy ebbe a nagyon tisztán, logikusan levezetett gondolkodásba gyakran hiba csúszik, ami súlyos torzítást jelent mások viselkedésének megértésében.