2.4.2. Egy személy befolyása egy másik személy viselkedésére: az engedelmesség problémája

Ha megkérdezünk egy szülőt vagy egy tanárt arról, hogy milyen a jó gyerek, akkor a válaszokban szinte biztos, hogy az engedelmesség szerepelni fog. De vajon ugyanilyen pozitívan értékeljük-e azt, ha valaki engedelmeskedve mások parancsának megöl egy másik embert, mint ahogyan ez történt például a második világháború idején. A szembeállítás természetesen sarkított, hiszen az engedelmességnek különböző szintjei vannak. A megfelelő mértékű konformitás és enge­delmesség elengedhetetlen feltétele a jó társas kapcsolatokhoz szükséges alkalmazkodásnak. A mértéket azonban néha nem könnyű beállítani. A továbbiakban néhány kutatás eredményét tekintjük át ezzel kapcsolatban.

Az engedelmességet egy hétköznapi helyzetben vizsgálta Hoffling, aki egy terepkísérlet keretében arra a kérdésre kereste a választ, hogy ápolónők egy számukra ismeretlen orvos telefonon kiadott utasítására hogyan reagálnak. Az „orvos", aki természetesen a kísérletvezető segítője volt, azt kérte az ápolónőtől, hogy egy bizonyos gyógyszerből 20 mg-ot adjon be egy betegnek, mert szeretné, ha a gyógy­szer már elkezdene hatni, mielőtt ő odaér. A nővérek 95%-a kezdte el kiadagolni a gyógyszert annak ellenére, hogy nem ismerte az orvost, a gyógyszerre rá volt írva, hogy maximális napi adagja 10 mg, és a gyógyszer nem szerepelt a kórház engedélyezett készítményeinek listáján (Atkinson, 1994). A későbbi interjúkból kiderült, hogy a dolog egyáltalán nem volt nekik szokatlan, és tapasztalatból tudják, hogy az orvosok nem veszik jó néven, ha az ápolók akadékoskodnak.

Ez azt mutatja, hogy a tekintélytől származó utasítást nem szoktuk megkérdőjelezni, mert tudjuk, megtanultuk, hogy annak esetleg büntetés, vagy egyéb kellemetlenség lehet a következménye. Ellenvetésként vagy az ápolónők védelmében számos mentséget fel lehet még hozni. Például azt, hogy bízhattak abban, hogy az orvos nem akar ártani a betegnek, hiszen erre esküt tett, tehát remélhették, hogy ennek az utasításnak a végrehajtása nem járhat végzetes következményekkel.

Stanley Milgram kísérleti személyei azonban annak ellenére adtak áramütést egy társuknak a kísérletvezető utasításra, hogy úgy tudták, attól a másik személy meg fog halni. Ebben a laboratóriumi kísérletben a személyeknek azt mondták, hogy ők tanárok, akik egy társuknak segítenek abban, hogy megtanuljanak bizonyos dolgokat. A tudomány szempontjából alapvető kérdés tisztázásában játszanak szerepet, annak feltárásában, hogy a büntetés milyen hatással van a tanulási képességekre. Egy készülék elé ültették őket, amelynek gombjaival egyre erősödő, végül halálos áramütést lehetett adni. Azt mondták, hogy ha a személy nem jól válaszol, akkor a nyomják meg az első gombot, majd ha ismét rossz a válasz, akkor a következőt, és így tovább. A kísérletvezető biztosította őket, hogy nemes cél érdekében dolgoznak, és minden felelősség őt, a kísérletvezetőt terheli. Ilyen feltételek mellett a vizsgálati személyek 65%-a nyomta meg a halálos áramütést jelentő gombot. Ezt a megdöbbentő eredményt további kísérletekkel próbálták értelmezni és magyarázni. A kísérlet részletes leírását az alábbi linken olvashatja: http://hu.wikipedia.org/wiki/Milgram-k%C3%ADs%C3%A9rlet

 

Mitől függ az engedelmesség?

1. A szociális normák hatása

Az emberek között él egy szociális norma az ígéretek betartására, arra, hogy végigcsinálom, amit önként vállaltam. A kísérletre jelentkezők önként vállalták a részvételt és az együttműködést, ha kiszálltak volna, mindkét normát meg kellett volna szegniük. Ez nem könnyű feladat.

2. A felügyelet

Ha a kísérletvezető kiment, és csak telefonon utasította a személyt, akkor az engedelmesség 21%-ra csökkent. Ez azt mutatja, hogy a személyeknek nem volt belső meggyőződésük a cselekvéshez. Erre a jelenségre még visszatérünk.

3. Az áttételesség kérdése

Ha a személy egy szobában tartózkodott a „tanulóval", akkor az engedelmesség mértéke 40%-ra csökkent míg ha ő egy másik „tanárt" utasított egy gomb segítségével, akkor 93%-ra nőtt azok száma, akik végigcsinálták a kísérletet. Tehát ha nem én vagyok a közvetlen felelős, csupán láncszeme egy sornak, akkor csökken a felelőség.

4. Az ideológiai háttér

Ez nem más, mint a „cél szentesíti az eszközt" elv megélése. Ha kellőképpen meg tudom indokolni, hogy miért hasznos, amit teszek, akkor már könnyebben megteszem. Erre a mechanizmusra még szintén visszatérünk.

Milgram megrázó kísérletét, ami etikai szempontból igencsak vitatható, nagyon sokan támadták, de az eredményeket nem lehet kétségbe vonni, és számos általános megfontolásra alkalmas gondolatot vetnek fel.

A nevelés során a szülők, a tanárok gyakran élnek tekintély adta jogukkal, és előírnak a gyerekeknek különböző viselkedéseket. Ha ilyenkor a gyerek megkérdezi, miért kell megtenni, gyakran az a felelet: „mert én azt mondom", vagy hogy „ne kérdezősködj, hanem tedd a dolgod". Az ilyen nevelői magatartás, amely kétségbevonja a gyerek jogát arra, hogy kifejezze kételyeit a tekintély döntésének helyességével kapcsolatban, hosszú távon leszoktatja a gyereket az önálló mérlegelésről. (Hasonló eredménnyel, mint ahogyan az ápolónők sem kérdőjelezték meg az orvos utasításait.) A tekintélytiszteletet előnyben részesítő nevelés másik nagy veszélye, hogy a gyerek megtanulja, hogy mindig az követelhet engedelmességet, aki idősebb, vagy nagyobb hatalma van. Adorno a tekin­tély­elvű személyiségről szóló elméletében (Adorno, 1980) leírja, hogy az ilyen em­ber feltétel nélkül tiszteli a tekintélyt, de ugyanilyen engedelmességet vár el azoktól, akik fölött ő van hatalmi pozícióban. Ezt a „felfelé engedelmes, lefelé uralkodó" működésmódot jól nyomon lehet követni a különböző erőszakszervezetekben, például a katonaságnál, ahol az idősebb katonák engedelmeskednek a tiszteknek, de uralkodnak az újoncok felett, néhány év múlva pedig az egykori  újoncok teszik ugyanezt.

Az iskolában is előfordulhat ez a helyzet, ha kemény, hierarchikus és tekintélyelvű légkör uralkodik a vezetésben, a tantestületen és az osztályokon belül. A tanárok engedelmeskednek a vezetőknek, és parancsolnak a gyerekeknek, a gyerekek bizonyos mértékig engedelmeskednek a tanároknak, de ahol tudják, bánt­ják egy­mást, a kisebbeket, a gyengébbeket.

Az engedelmesség tehát kétélű fegyver. A társadalom fennmaradása szempont­jából elengedhetetlen bizonyos szabályok betartása, de azoknak tisztán a te­kin­tély útján való elfogadása komoly veszélyeket rejt magában.