2.1.4. A humanisztikus pszichológia elmélete az énről (selfről)

A humanisztikus pszichológia mint irányzat 1962-ben jött létre. Leghíresebb képviselői: Abraham Maslow és Carl Rogers. Elméletük középpontjában az „én" (self) áll. Nézetük szerint az ember eredendően jó, képes saját sorsának alakítására, és legfőbb célja az önmegvalósítás (Maslow, 1989; Whitlow, 1983; Szenes, 1991).

Rogers szerint a self három egymással összefüggő részből áll:

1.  Énkép: amely elsősorban a környezetből kapott visszajelzések alapján folyamatosan alakul ki.

2.  Énideál: amely a vágyott én tulajdonságait tartalmazza, és a külső elvárások hatására alakul.

3.  Organizmus: az élmény, amely aktuálisan jelen van az énben. Az adott pillanat eseményeinek megtapasztalása, élménye.

 

A személyiség harmóniáját a három rész egymással való kapcsolata adja meg. Az ember énképe az, amely meghatározza a külvilág észlelését. Az emberek nem szívesen vesznek észre olyan dolgokat, amelyek ellentmondanak az én­ké­pük­nek. Ilyenkor kellemetlen feszültséget élnek át, amit Rogers inkong­ruen­cia élménynek nevez. Ennek a kellemetlen állapotnak a megszűnését elérhetik, ha az élményt elhárítják, de akkor is, ha integrálják az új tapasztalatot, és mint sa­ját személyiségük részét elfogadják. Az inkongruencia másik forrása, ha az én­ideál elérhetetlen távolságba kerül az énképtől. Ennek hátterében gyakran túlzott szülői elvárások állnak. A tanárok jól tudják, hogy milyen nehéz elfogadtatni a szülővel, hogy hiába erőlteti a gyereket, akkor sem fog többet, jobban teljesí­teni, sőt csökken az önbecsülése, sérül az énképe, és szorongóvá, gátlásossá vál­hat.