1.2.1. A benyomások szerveződésének alaklélektani modellje
Az alaklélektan egy olyan pszichológiai irányzat, amely az egészlegesség szerepét hangsúlyozza az élmények szervezésében. E nézet szerint az észlelés több, mint az egyes tulajdonságok, jellemzők összeadódása (Atkinson, Smith és Bem, 1994). Ennek a pszichológiai iskolának híres képviselője Solomon Asch, német származású szociálpszichológus, aki kiterjedt kutatásokat végzett annak feltárására, hogy a személyészlelés folyamatában az egyedi tulajdonságokból milyen törvények és szabályok segítségével szervezünk egységes benyomást.
Egyik alapvető elméleti elképzelése az úgynevezett központi vonás hipotézis, amely szerint léteznek olyan emberi tulajdonságok, amelyek centrális helyet foglalnak el a többi vonáshoz képest, meghatározó szerepet töltenek be a többi tulajdonság értelmezésében, a végső benyomás kialakításában. Ezt a feltételezését a negyvenes években végzett kísérleteiben próbálta igazolni (Asch, 1973) az alábbi kísérletével: http://hu.wikipedia.org/wiki/Asch-k%C3%ADs%C3%A9rlet
A vizsgálati személyek két csoportjának néhány tulajdonságból álló listát adott, és arra kérte őket, hogy megadott szempontok szerint jellemezzék azt a személyt, akit ezek a tulajdonságok leírnak. A két lista egy kivétellel ugyanazokat a mellékneveket tartalmazta mindkét csoport esetében. A különbség mindössze annyi volt, hogy az egyik csoportnál a „melegszívű" jelzőt „hideg"-re cserélték.
A vizsgálat két fontos tanulsággal szolgált. Az egyik: bebizonyosodott, hogy néhány egymás alá írt tulajdonság elegendő ahhoz, hogy egységes képet alkossunk egy nem létező személyről. Ez az eredmény igazolja az alaklélektan előfeltevését, amely szerint az ember törekszik a részek egésszé szervezésére. A másik fontos eredmény, hogy a listák alapján kialakult benyomások különböztek egymástól, attól függően, hogy a „melegszívű" vagy a „hideg" melléknév szerepelt-e a listában. Akik a „melegszívű" tulajdonságot tartalmazó listát kapták, sokkal kedvesebbnek, szeretetreméltóbbnak írták le az illetőt, mint akik a „hideg"-et tartalmazót olvasták.
Asch ebből arra következtetett, hogy ennek a két tulajdonságnak központi szerepe van a többi vonás megítélésében, hiszen semmi más különbség nem volt, ami magyarázta volna az eltéréseket. Számos kritika érte ezt a laboratóriumi kísérletet, ezért Kelley később megismételte reálisabb szituációban. Egyetemi hallgatók két csoportjának odaadta az Asch által használt listát azzal az instrukcióval, hogy a hamarosan érkező előadót jellemzik az adott tulajdonságok. Ezt követően egy tanár rövid előadást tartott, és a hallgatók néhány másik skálán megítélték, hogy milyen személyiség lehet az illető. A véleményekben jelentős eltérést találtak a két csoport között attól függően, hogy a „hideg" vagy a „melegszívű" melléknév szerepelt az előzetes listájukon (Forgas, 1989).
A későbbi kutatások során más melléknevekkel együtt szerepeltették a „hideg" és a „melegszívű" tulajdonságokat, és azt találták, hogy szerepük már nem volt annyira egyértelmű. A kutatások eredményeként úgy módosították Asch eredeti elképzelését, hogy a tulajdonságok egymással összefüggnek és egy hálózatot alkotnak, de azt, hogy ebben a hálóban melyik tulajdonság válik központivá, számos más tényező befolyásolhatja. Ezekről a tulajdonságokat kiemelő, súlyozó tényezőkről a későbbiekben szólunk.